Ha a naptárra nézünk, azt látjuk, hogy míg a karácsonyt és a húsvétot az átlagkeresztény könnyebben „be tudja fogadni” – hiszen a kisgyermek vagy a szenvedő és feltámadt Krisztus képe érzelmileg is kézzelfogható –, addig a pünkösddel mintha hadilábon állnánk. Megvannak a teológiai sablonválaszaink, de a mindennapokban sokszor nem tudunk mit kezdeni a harmadik isteni személlyel. Szentlelkes karizmájú közösség tagjaként Farmati Anna sss-től ezeket kérdeztük: miért olyan nehéz az átlaghívőnek közelebb kerülnie a pünkösd titkához? Valóban „hozzáférünk” a Szentlélekhez, vagy megmaradunk a sémáknál?
Pünkösd: „az arc” nélküli isteni személy ünnepe
Mindannyian hozzáférünk a Szentlélekhez, amennyiben mi is „hozzáférést adunk” neki az életünkhöz… Ő ugyanis már „hozzánk fért” a keresztségben, de közreműködésünk nélkül nem tud ismerkedni velünk…
Az egyházi ünnepek egyébként nem úgy működnek, hogy szétosztjuk őket a Szentháromság személyei között. Valójában az egész egyházi év az Úr ünnepeinek a sorozata – a megtestesült Úré, Jézusé, de egyik sem történik az Atya és a Szentlélek nélkül. A pünkösd lezárja és megnyitja az üdvtörténet egy-egy fejezetét. Megnyitja a mi jelenünket is. Lendületet ad a keresztény életnek. Amikor ezt a lendületet átéljük, a Léleknek a munkáját tapasztalhatjuk, még ha nem is vesszük észre vagy nevezzük meg mindig ilyenként.
Van egy nagy különbség a karácsony-húsvét és a pünkösd között: a liturgikus időnek nincsen előkészítő bűnbánati időszaka. Várakozás ugyan van, hét nap, de az ünnepi. A pünkösdre is a nagyböjtben készülünk elő. Az is különbség ma, hogy nincs az ünnepnek nyolcada: a teljességet ugyanis nem lehet megnyújtani. Az teljesség. Miközben persze az is lehet, hogy emberileg „liturgikusan lefáradunk” egy kicsit – ami nem baj, hiszen az évközi idő is nagyon értékes időszak. Ott válik majd el, hogy volt-e értelme a többinek… tudunk-e kezdeni valamit a Lélek ajándékaival.
Az igaz, hogy a Szentlélek „az arc” nélküli isteni személy, akit a legnehezebb elképzelni, vagy működését tetten érni, nyomon követni. A karácsony középpontjában egy újszülött gyermek áll (ami a legközvetlenebb emberi érzelem), a húsvét pedig egy drámai, hús-vér történet a szenvedésről és a győzelemről. A Szentlélek ezzel szemben eléggé elvont, csak szimbólumokon keresztül tudunk beszélni róla: szélvész, lángnyelvek vagy galamb képében jelenik meg. Nehéz érzelmileg kapcsolódni az ő valóságához, szemben egy csecsemővel vagy egy szenvedő emberrel. A feltámadt ember viszont már szintén jelenthet kapcsolódási nehézséget. Ezért is van az, hogy sokan az erős élmények, látható jelek révén próbálnak megtapasztalni valamit belőle.
Ezen kívül a karácsonynak és a húsvétnak rendkívül erős a háztartási rítusrendszere: karácsonykor ott a fenyőfa, az ajándékozás, a közös vacsora, kántálás stb. Húsvétkor a tojásfestés, locsolkodás, tipikus ételek. Ezeknek nagyon sokszor kereskedelmi vonzata is van, az ünnep varázsát – a felszínen legalábbis – ma már nagyon sokszor a marketing tartja fenn gigantikus szimbólumrendszerrel… a pünkösd esetében ez nincs így, és ez nem is baj. Éppen ez volna a lehetőség arra, hogy igazán „hozzáférjünk” a Szentlélekhez. Persze a pünkösdhöz is kapcsolódnak népszokások (pünkösdi királyválasztás), de kevésbé általánosak, mára szinte teljesen kikoptak a mindennapokból. Nincs olyan jellegzetes tárgyi szimbóluma vagy otthoni tevékenysége, ami „kézzelfoghatóvá” tenné és tárgyiasítani tudná az ünnepet. Ennek van előnye is: segít megragadnunk azt, hogy világunknak nemcsak fizikai-testi, hanem szellemi oldala is van.
Talán a tájainkon szokásos búcsú és zarándoklatok miatt kevésbé ismert, de a pünkösd kiemeltebb ünneplésére is van példa. Néhány évvel ezelőtt a kassai szemináriumi templomban vettem részt először ilyen liturgián, és nagyon mély benyomást tett rám. A pünkösdnek is van (lehet) a húsvétihoz hasonló, ünnepi vigíliája, amely szerkezetében és mélységében is emlékeztet a nagyszombat éjszakájára: a liturgiát megelőző várakozással kezdődik, a virrasztás misztériumának a tudatosításával, kiterjesztett igeliturgiával folytatódik, sajátos liturgikus elemekkel, szimbólumokkal egészülhet ki. A várakozás része szabadon, paraliturgiaként építhető fel, bevonva Isten szent népét. A Lélekkel mindenkinek van joga és lehetősége találkozni. Mivel a Lélek bennünk imádkozik, ez a találkozás nagyon személyes és személyre szabott – a sablonokkal tehát nem sokra megyünk… meg kell tanulnunk észlelni, észrevenni, követni. Ő ritkán jön szélzúgással, de gyakran van ott a gyenge szellőben. Bárki meghallhatja, ha hozzáhegyezi a fülét…
Egyébként egyetlen karizma sem élhet a Szentlélek nélkül. A sajátos meghívás következménye persze lehet egy nagyobb tudatosság, több teológiai ismeret, benső gazdagság – de ez nem jelenti azt, hogy másoknak kevesebb esélyük volna. A Lélek ott fúj, ahol akar. Nem lehet birtokba venni, kisajátítani, és mindenkinek adja az Atya, aki kéri.
A pünkösddel kapcsolatban pedig azt is mondanám, hogy igen, fontos megadni ennek az ünnepnek a méltóságát, a liturgikus hangsúlyát, de az igazság az, hogy valójában az egész egyházi évnek egyetlen nagy pünkösdnek kellene lennie, egész évben a már nekünk adatott Lélek erejében kellene élnünk, illetve észrevennünk azt, hogy ő bennünk él – hiszen csakis általa-benne létezik igazi imádság, szentségi élet és egyház.
Farmati Anna sss
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/21-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (összeállította: Dénes Gabriella, Szász István Szilárd).
