Ferenc pápa három éve járt Magyarországon, Budapesten. Apostoli útja alatt az önkénteskedő a vajdasági Oláh Anna osztja meg benyomásait, gondolatait.
Az önkéntesség régóta az életem csendes, mégis meghatározó része, így amikor lehetőségem adódik, jelen vagyok, és hozzájárulok a közös ügyekhez. Hiszem, hogy a közösségi érdekek nem elvont fogalmak, hanem mindennapi tettekben öltenek testet. Ilyen esemény volt számomra Ferenc pápa 2023-as magyarországi apostoli látogatása, amely nem csupán jelenlét volt egy kiemelt pillanatban, hanem egy belső megtapasztalás is. Számomra ez az esemény azt jelentette, hogy a világ sokszínűsége mögött mindig ott húzódik egy csendes, közös nevező: az emberi lét egyszerű, mégis végtelenül fontos igazsága.
Ebben a néhány napban láthatóvá vált, hogy ami igazán összeköt bennünket, az nem a külső formák hasonlósága, nem a világnézetek vagy meggyőződések azonossága, hanem valami sokkal finomabb, szinte kimondhatatlan réteg: az egymásra figyelés képessége, a jelenlét tisztasága, és az a mindennapi emberség, amely nem kérdez, hanem a másikat egyszerűen emberként ismeri fel. A pápalátogatás három napjának légköre mintha ezt a felismerést egyetlen térbe és időbe sűrítette volna. Ott, ahol különböző nyelvek, életutak és hit találkozik, nem az eltérés válik hangsúlyossá, hanem az, ami mindezekben közös. Mindannyian ugyanabból a törékeny emberi tapasztalatból érkezünk azáltal, hogy keresünk, kérdezünk, remélünk, és kapcsolódni szeretnénk egymáshoz.
Ferenc pápa gondolatvilága gyakran a mindennapi finom emberi dimenzióra irányította a figyelmet: arra, hogy a nagy igazságok sokszor nem rendkívüli eseményekben, hanem a hétköznapok apró gesztusaiban születnek egy figyelmes pillantás, egy türelmes szó, egy másik ember felé nyitott ajtó által. Ezek a látszólag jelentéktelennek tűnő mozzanatok alkotják azt a láthatatlan szövetet, ami megtartja a közösségeket.
Az önkéntesekkel töltött három napban sokszor megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy a különbözőség nem fal, hanem lehetőség. Nem az a kérdés, hogy ki honnan jön, milyen meggyőződést hordoz, vagy milyen keretek között értelmezi a világot, hanem az, hogy képesek vagyunk-e egymásban felismerni őt, ami a szerep, címke és különbség előtt már jelen van: az embert a maga egyszerűségében, sérülékenységében és méltóságában. Ez a felismerés nem elméleti gondolatként, hanem élő tapasztalatként volt jelen számomra. Ahogyan emberek egymás felé fordultak, és amiként a találkozásokban nem a távolság, hanem a közelség vált hangsúlyossá a közös teret gazdagítva.
Vajdasági származásúként számomra mindez nem volt idegen felismerés, inkább a régi időkből belém ivódott tapasztalat újraélése. Gyermekkoromtól természetes közegem volt a sokszínűség, ahol különböző nyelvek, hagyományok és hitvilág egymás mellett nem megfeszültek, hanem párhuzamosan éltek, a mindennapokat csendesen kiegészítve és gazdagítva. Talán éppen ezért töltött el különös örömmel, hogy a történelmi jelentőségű látogatáson úgyszintén hasonló nyitottságot tapasztalhattam: jelen voltak hívők és nem hívők, különböző vallások képviselői, mégis, a pillanat magasztosságában ezek a különbségek háttérbe húzódtak. Ami előtérbe került, az az együttlét tiszta élménye volt. Ebben a közegben az önkéntes munka sem csupán feladat maradt, hanem találkozási tér lett, ahol kapcsolatok szövődtek, és ahol emberi közelségek születtek. Ezekből a találkozásokból barátságok alakultak, amelyekért különösen hálás vagyok, mert továbbviszik magukban a három nap csendes, összekötő erejét.
Ferenc pápa reptéri búcsúztatásakor a zajos légtér közelében még inkább bizonyossá vált számomra, hogy a legfontosabb dolgok nem feltétlenül hangosak vagy látványosak. Sokkal inkább csendesek, észrevétlenek, és mégis mindent átszövők. Egy pillanatnyi figyelem, odafordulás, a közös csend is elegendő lehet ahhoz, hogy emlékeztessen: mindannyian ugyanannak az emberi történetnek vagyunk a részesei, még akkor is, ha különböző fejezetekben írjuk azt.
Oláh Anna
Fotó: Ferenc pápa budapesti látogatása, MTI
