Az ember földi élete nem a teljesség, Isten az, aki egy új életre vezet. Pakot Géza SJ nagyböjti gondolatai.
Megrázó képet hoz elénk a vasárnapi olvasmány egy: „Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem.” Van, aki maga temetkezett el, van, akit mások temettek el, és van, aki Isten országáért vállalta az élve eltemetkezést. Japánban széles körben elterjedt jelenség, hogy sokan már fiatalon bezárkóznak és nem lépnek ki a szobájukból soha. Kongóban a gyerekek a megélhetési nehézség miatt arra kényszerülnek, hogy a jóléti társadalom fogyasztói éhségének kielégítése érdekében több tíz méteres szűk lyukakba másszanak be, hogy onnét a telefonjaink számára megkerülhetetlen koltánt felszínre hozzák napi pár dollár fizetségért cserében. Pár hete több mint tízen lelték ott halálukat és lett sírhantjuk a rájuk zúdult földtömeg. Világszerte százezrek mondanak le a szélesebb útról, és kultúrától vagy vallástól függetlenül remeteként, szerzetesként és papként élnek, vagy valamiféle elkötelezett életmódba temetkeznek.
Mindhárom példa drámája, hogy nem lehet itt a Földön úgy élni, hogy minden beleférjen. Jézus ezzel szemben azt mondja: „Én vagyok az alfa és az omega, a kezdet és a vég”. Benne egyszerre van jelen az, amire mi is születtünk: a teljesség. Az ember földi élete akár dekorált szoba, poros bányagödör vagy szentekkel díszes templom, ez mind nem Isten, ahogyan Keresztes Szent János nyomán mondhatjuk. Isten az, aki mindebből kivezet egy új életre, a teljességre. Nála van az a teljesség, ami az élet alaptermészete. Kihozza az élőket az életre.
Jó az, amiben vagy? Vágysz arra, ami vár rád?
Pakot Géza SJ
Fotó: Pásztor Péter, Joanna Kosinska
Forrás: Jezsuiták
