Szőcs E. László jezsuita nagyböjti gondolatai a csendről.
„Álljatok meg, és ismerjétek el, én vagyok az Isten! (Zsolt 46,11) Más fordítások szerint: csendesüljetek el. Megállni, elcsendesülni. A csöndről elmélkedni különösen most, nagyböjt folyamán időszerű. Segít az Istenre vágyakozó keresésünkben és belső megújulásunkban. Lelassít.
A csöndben meghallom Isten hangját, csöndjét, amit Thomas Keating trappista szerzetes Isten anyanyelvének nevez, és így folytatja, minden más csak szegényes fordítás. Isten csendje egy halk, szelíd hang. A csöndben visszatérünk hozzá, Aki Van. A belső iránytű, mely belénk teremtődött, feléje fordul. Azzal találkozom, aki a csendben hozzám szól. Mély, meghitt viszonyba kerülök a csöndben vele. És ebben a csendben ismerem meg magam igazán, tisztábban látom bűneimet, és megjelenik a lelki béke.
De mit lehet írni, hogyan is lehet beszélni a csendről? Hiszen bármit is mondunk a Csöndről, csupán útmutató tábla. Hogyan segíthet e kis írás abban, hogy istenkeresésünk, vágyakozásunk, szeretetünk és istenbizonyosságunk megtapasztalható legyen? A jó Istennel megélt egységből fakadóan sokan írtak arról, hogy első lépésként el kell távolodni képektől, gondolatoktól, érzelmektől, és figyelmesen kell hallgatni azt, Aki Van. Ezért fontos a csönd. Röviden arról szeretnék itt írni, hogy mi a csönd, az értékéről és arról, hogy miért nehéz az embernek csöndben és csendben maradni, és hogyan lehet mégis csöndben maradni. Csöndben és a Csöndből élni.
Lényegi természetünk a csönd. A belső csend. És van a külső csend. Minden külső zaj mögött a háttérben csend van. A külső zaj mindig a csendből jön elő. Különös tapasztalat, amikor a természetben vagyok. Ott csend van. De valahol mélyen van egy folytonos zúgás és morajlás. Ezt észre lehet venni. Csak figyelni kell. Észlelni. Másra nincs is szükség. Mert ráhangolódsz. Ez bevisz a belső csendbe, és ott már nincs gondolkodás, képek, nincsenek érzelmek. Csak figyelés. A csend és az észlelés együtt van. És itt van az a tágasság, az a belső szent tér, ahol Isten van. A szemlélődő hagyomány azt mondja, ez az Isten-jelenlét. A belső csend képes átalakítani az embert és a világot.
Miért nehéz csöndben lenni? Érdekes, hogy egyrészt vágyom a jó Istenre, másrészt Isten olyan megfoghatatlan. Rejtély. Rejtőző Isten. Oka van. Az Ószövetség említ egy jelenetet. Mózes ott van a Sínai-hegyen, egy szikla mélyedésében, és kéri az Istent, látni akarja: a teljes látásra vágyott, hogy mutassa meg dicsőségét. Isten azt válaszolja, megláthatsz hátulról, de az arcomat nem láthatod (Kiv 33,18–23). Az ember ugyanígy vágyódik, keresi az Isten láthatóságát. Hiányolja jelenlétét. Gyakran kérdezzük, különösen a nehézségek, a szenvedések idején: Miért nincs itt? Most kell! Most van rá szükségem! És nincs. Így érzem akkor és ott. Ám mihelyt elmúlnak a nehézségek, akkor veszem észre, hogy bizony ott volt mindvégig mellettem, de csak hátulról láthattam meg. Ez a bennünk levő akadály is egy nehézség. Az emberi korlátok miatt itt a földön ez a vágy nem valósulhat meg. Csak bizonyosságot lehet szerezni.
De van egy másik nehézség. Ezt olyan szépen fogalmazta meg Roger testvér, a taizéi közösség alapítója, s ez nem más, mint a szív alatti sebek. Mik ezek a szív alatti sebek? A csönd felismerteti a szív alatti rejtett sebeinket. Ezért mi nem szeretünk csöndben lenni, habár vágyódunk rá. Csendben ülni olyan természetellenes dolognak tűnik. Mert amikor egyedül maradok a csendben, megtapasztalom, hogy mennyi felesleges gondolat kereng bennem. A csönd feltárja félelmeimet, elvárásaimat és ellenállásaimat, szembesít azzal, hogy mennyire szeretem irányítani magam és mások életét, hogy mennyi önzés van bennem. Ezek a szív alatti sebek. A múlt vagy a jövő felé irányulnak a gondolataim. Ezekkel foglalkozom. A múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk van. Különféle emlékek formájában, egyfajta lenyomat bennem, és ezt újra és újra felidézem. Azonosulok vele. Nem az esemény ismétlődik, hanem a hozzá kapcsolódó gondolkodás, azonosulás. És ezekkel elkezdek foglalkozni, és nehezen viselem. Elkezdődik egy párbeszéd magammal, egyfajta narratíva, magyarázom, mit miért tettem, ki a hibás. A dolgok a felszínre jönnek és megsebeznek. Úgy érzem, a csend kiveszi az irányítást a kezemből. És nem akarom. Nem érzem biztonságban magam a csöndben. A csönd azonban, amire Isten hív, biztonságot ad. Avilai Szent Teréz így fogalmaz: a csöndben van a ti erőtök. Ám olyan nehéz ezt felismerni, megtapasztalni! Mennyi belső harc van bennem, hogy a szívem alatti sebeket olyan helyre emeljem át, ahol el tudom engedni azokat.
A folyamatosan pörgő élet zajában bizony nehéz csöndben maradni egy kis időt nap mint nap. És jó lenne gyakorolni a szavak böjtjét is. De ez döntés és hozzáállás kérdése. A napi kis csendes idő olyan, mint a kovász, amit a kenyérhez adunk. Folyamat. A csöndes ima, azaz a szemlélődő imavirrasztás. Csak ki kell várni, amíg a gondolatképek felhője továbbáll. Akkor érkezünk meg a csöndbe, ahol fellelhetjük egy kegyelmi pillanatban a szív békéjét. Hallgatni és várni. Jézusi terminológiával szólva: legyetek éberek és virrasszatok. Akkor a szív alatti sebek rendeződnek és a helyére kerülnek. Hiszen a csöndben születik az élet, ahogy Mustó Péter jezsuita szerzetes is írja. Olyan ez, mintha az Isten átölelné az embert.
Csak figyelj, de nem úgy, ahogy azt eddig megszoktad. Ne a világra figyeljünk, hanem befelé. Ha csak nézegeted az irányt mutató táblát, és nem csendesülsz el, akkor évekig csak nézegeted azt.
Szőcs E. László
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/9. számában.
