Régen a demens személyt zárt osztályon tartották. Nem időszámításunk előtt és nem egy elmaradott civilizáció szokása volt ez. A hagyományos bánásmód tarthatatlan most, amikor a demencia egyre fiatalabb életkorban egyre több embernél jelentkezik, és a szakmai tudás is fejlődött annyira, hogy ne a diagnózis, hanem az ember méltósága kerüljön fókuszba. Tizenhárom személy nemrég diplomázott, sikeresen végezve el azt a képzést, mely a demenciával élő személynek, a gondozó családnak és a társadalomnak is a javára válik.
A Gyulafehérvári Caritas tanuló szervezet, egyik törekvése a munkatársak rendszeres továbbképzése. Az elmúlt esztendőben olyan képzéslehetőségek jelentek meg újra a kínálatban, mint a palliatív gondozás, a mozgáskompetencia-fejlesztés, a sebkezelés és a demensgondozás. Ez utóbbi ért véget a közelmúltban 60 óra elméleti és 140 óra gyakorlati munkát követően.
Dr. Kis Gabriella demenciakutató rövidtávú céljai között szerepel akkreditált demensgondozó-képzés indítása a Caritas keretében. Ennek alapozása volt az otthoni beteggondozóknak, illetve idősotthonok munkatársainak tartott szakmai továbbképzés. Olyan jelentkezők közül választotta ki a tizenhármat, akik már részt vettek akár a tíz évvel ezelőtti alapozó képzésen, akik a mindennapi munkájukban kiemelt érdeklődést mutatnak a demens személyekkel való együttműködés további lehetőségeire.
Az oktató elmondta: „sosem tudunk eleget a demenciáról, az újabb kihívások újabb helyzetekbe hoznak, fontos életben tartani a tudást. Régen a demens személyt zárt osztályon tartották, a hangsúly nem a személyre helyezték, hanem a zavaró viselkedésének a kezelésére. Ma már nem a diagnózisra, hanem az emberre fókuszálunk az értékeivel együtt. A személyközpontú gondozás alapja a diagnózis és az ember közötti út megtalálása.”
A tartalmas képzés során a résztvevők önismereti tudása gyarapodott, tananyag volt az idős kor lélektana, a biológiai-pszichológiai-szociológiai változások, és ezek objektív-szubjektív szintjei. Belső és külső tényezők a demencia kialakulásában – demens személy gondozásának lépései stádiumok szerint. Kihívások és örömek a gondozó életében.
Az otthoni beteggondozók, idősotthonokban ápolók figyelme, szaktudása ki kell terjedjen a beteg mellett a családjára és a társadalomra is annak érdekében, hogy a demencia ne szégyen, ne stigma legyen. Szüksége van ehhez a szaktudás mellett emberségre és támogatói közegre, mely megtartja a nehézségekben, vele együtt keresi a választ az elakadások során. Fontos az ő attitűdje, kell tudnia arról, miként formálja őt a beteg ellátottja, és azt is, hogy feszültsége befolyásolja a gondjaira bízottak állapotát, viselkedését.
Látnia kell, hogyan formálja át a beteget és a családot a demencia diagnózisa, segítő kell legyen a leépüléssel párhuzamosan haladó veszteségfeldolgozásban, és kell tudjon határt tartani akkor, amikor a túlgondoskodás ártásba csap át. Mit kezd a hallucinációval, a beteg agressziójával és mire jó a validáció? – ilyen kérdések mentén gyarapították tudásukat, nem kerülve ki olyan tabunak hitt témákat sem, mint a demens személyek szexuális viselkedése.
Minőségi gondozás zavaró körülmények között, fókuszált támogatás, érzékszervek élesítése, hogy a következő lépés előtt tisztázhassa magában: mit hallok, mit látok, mit érzékelek?
Aki ápol, saját magát is kell gondozza – ez bizonyítást nem igénylő tény, axióma minden diplomázott számára, mint ahogy azt is tudják, a demensgondozás csak csapatmunkával, interprofesszionális együttműködéssel lehetséges.
Nem kerülték meg a végstádium kérdését sem, amikor a hozzátartozó még etetné, itatná szerettét. „Hol van a határ, amikor már nem erőltetem a beteget, mert látok, hallok, érzékelek, és tudom, hogy éppen most számára táplálék-e az az étel vagy egyébre éhezik. Lehet, hogy a test már nagyon el van fáradva, tudom segíteni a lélek útját?” Az életvégi kérdések, a temetkezési- és gyászrítusok után nem ért véget a tananyag.
A csoport a demenciaprevencióról szerzett újabb ismereteket, és kapott ígéretet: az oktatójuk nem engedi el a kezüket. Továbbra is folytatódnak az esetmegbeszélések, az újabb ismeretmegosztások, és a remények szerint a tudás továbbadására intézményes keretek között is lesz lehetőség.
Balázs Katalin
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
