Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele, illetve međugorjei zarándoknaplóját is olvashatták – másodjára vágott neki a Szentföld bejárásának. A különleges utazása mozzanataiba mi is betekintést nyerhetünk az elkövetkező napokban.
Valamit elengedni és cserébe lényegesebbet kapni; belekóstolni a tanítványi szerepkörbe; zarándokolni kívül és belül — szentföldi utunk harmadik napja ezért volt hasznos és elgondolkodtató. A jelenlétünk is kezd egyre intenzívebbé válni, miközben Attilával, Viktorral és még 56 másik emberrel együtt haladunk. Legszívesebben már most a (nap és a beszámoló) végére ugranék, egészen Cézárea Filippibe/Baniasba, ahová egykor Kapernaumból zarándokoltak Jézussal a tanítványok… De Izraelben sem eszik olyan forrón a kását, úgyhogy haladjunk csak szépen sorban, picit az előzményekre is figyelve!
A hagyomány szerint Jézus 30 éves korában kezdte meg nyilvános működését — ilyenként a Keresztelő Jánossal való találkozása volt mindennek az origója –, egyúttal pedig magára vette a megtisztulás és a megtérés lehetőségét. Mi ma reggel a keresztelés ,,alternatív” helyszínén kezdtük a napot: ez Jardenit, a Jordán ,,kifolyása” a Galileai-tenger déli részén, holnap pedig következik délre a Jordán, amely a Holt-tengerbe ömlik.
Ahogy haladtunk tovább, jobbról havas hegycsúcs köszönt ránk a Hermon-hegyről, a magaslaton 90 centis hó is volt; ott akár már sízni is lehetne, miközben például Eilaton, a déli kikötővárosban csobbanni tudtunk volna a Vörös-tengerben. De maradjunk egyelőre a Galileai-tenger (Genezáreti-tó/Kineret-tó/Tibériás tava) vidékén: egyrészt azért, mert egy darabig még körülötte forgolódunk, másrészt meg ide kapcsolódik Jézus tevékenységének mintegy 70-75 százaléka.
A Boldogmondások temploma 1938-ban épült, és Antonio Barluzzi tervezte, akinek a nevét érdemes lesz megjegyezni: úgy is hivatkoznak rá, méltán, mint a Szentföld építészére. A hegyi beszéd helye, vagy pontosabban az a pillanat kapcsolódik ide, amikor Jézus úgyszólván a nagyközönség elé tárja tanításának alapjait. (Hiszen továbbra is érvényes a megjegyzés, amelyet már utunk első napján igyekezett tudatosítani bennünk a csoport lelki vezetője: nem a követ és azt a bizonyos ,,pontot” kell keresni, hanem hogy Jézus mit és hogyan mondott.)
Énekelni támadna kedvem, miközben az oltár felé tartunk: ,,Ott fenn a hegyen van az a hely, / ahol a szív békére lel…” A lelki béke megtalálása, apropó, erre sokan vágyunk, ugye? Hiszem azt, hogy a mostani zarándoklatunk végeztével minél többen úgy térünk majd haza, hogy az év más időszakaiban is lesz miből építkeznünk.
Tabgha, a csodálatos kenyér- és halszaporítás helye. Itt egy bencés templomot találunk, amit bizánci kori alapokra építettek a nyolcvanas években, az oltár pedig már-már összefonódik a sziklával, ahova Jézus a hagyomány szerint letette az eledeleket. Otthonos templom, az ember lelke jól érzi magát benne.
Sétáljunk át a Péter primátusa templomhoz is, amelyet ferencesek működtetnek; a hagyomány szerint ez azt a helyet jelöli, ahol Jézus a feltámadása után Péterre bízta az egyház vezetését: „Legeltesd juhaimat!” Attila gondolatmenetéhez csatlakozva: Isten nem nyugszik bele abba, hogy visszakerültem az ,,eredeti” állapotomba, amit a bizonytalanság és a tanácstalanság jellemez — és nem megszégyeníti az embert, a kétkedőt, a reményvesztettet, hanem ellenkezőleg: megajándékozza őt, mint egykor Pétert. S hogy én miként kapcsolódhatok? Például úgy, hogy legközelebb nem olvasom a másik ember fejére a hibáját, a ,,simonságát”, hanem megtisztelem egy szívből jövő gesztussal. De jó is lenne…
Ha már felvérteztük magunkat kellőképpen, irány Kapernaum, Jézus galileai működésének központja, amely úgyszólván, a ,,saját városává” vált: itt tanított a zsinagógában, és számos csodát tett. Vegyük szemügyre a bejáratnál, ,,az út szélén” a hajléktalan Jézus szobrát, hátha innen is magunkkal tudunk vinni valami emberit, valami igazit!
És most következzék az út, amely Kapernaumtól Cézárea Filippibe vezet — előbbi a tóparti zsidó környezet, utóbbi meg a pogány, Hermon-hegy alatti vidék. Az út, amelyet e két térség között megtett Jézus a tanítványaival. Megkockáztatom, hogy ez akár a modernkori gyalogos zarándoklatok alapja is lehet, a maga megannyi megpróbáltatásával együtt: két napi járóföld nehezített terepen, hőségben, testet-lelket próbáló útszakaszon. A kérdés pedig Péterhez és hozzám: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” És a legfontosabb: te kinek tartod az Emberfiát?
Hadd kapcsoljak most vissza azokhoz az élményekhez, benyomásokhoz, amelyeket 2022 szeptemberében megtapasztaltam ugyanitt, miután ezek a mondatok elhangzottak; akkor így összegeztem a nap végén: ,,Miközben szirtiborz-sereg ugrál fölöttünk, elcsendesedés, majd a legfontosabb: villanásszerű istenélmény, de ezt már nem lehet szavakba önteni. Csak megkeresni, s ha az ember visszazuhan párszor, sokszor, az sem kudarc, legalább van, mihez visszavágyni.”
Volt, amihez visszavágyni azóta is, és lám, most ismét részem volt valami hasonlóban, villanásszerű istenélményben — úgy is, hogy a környezet, amelyet azóta is őrzök az emlékezetemben, valahogy egészen más volt, mint amilyennek ezúttal láttam. Akkor kevés víz volt a patakban, de nagyon zöld volt fölöttünk minden, és a gazdag lombkorona szirtiborz-seregek számára nyújtott menedéket, alapot a játékhoz. Most meg valósággal ömlött a víz, de közben ott fenn kopár volt minden… És hopp, a felismerés: vajon ez is nem egy sablonra emlékeztet, amelyhez ragaszkodom (fölöslegesen)?
Nehéz ezek után bármit írni, legyen elég a fohász, amelyet ezúttal magunkkal hozhattunk Cézárea Filippiből: ,,Uram, segíts nekünk, kereső embereknek, hogy legyenek ilyen villanásszerű — rövid ideig tartó, de alkalmanként visszatérő — istenélményeink! (…) Emelj fel abba a magasságba, ahol a lelkünk nyitottá válhat, és ahol közelebb kerülhetünk hozzád!”
Kedves emberek, mára ennyi volt, javaslom, aludjunk! És beszéljenek a képek!
Ferencz Zsolt
