A német származásúak munkácskára (málenkij robot) hurcolásának nyolcvanegyedik évfordulóján, január második felében több erdélyi, partiumi és bánsági településen is megemlékeztek az érintettekről, számos szentmisében a már elhunytak lelki üdvéért is imádkoztak, illetve felcsendül a Tief in Russland bei Stalino (Oroszország mélyén, Stalino közelében) című dal, amelyet a deportáltak himnuszaként tartanak számon.
Minden januárban összeszorult szívvel emlékeznek meg Románia (egykor) németek is lakta régióiban arra a teljes erdélyi viszonylatban nagyjából hetven-nyolcvanezer személyt és családjaikat érintő eseményre, amely a második világháború utáni megtorlásként sújtotta a német nemzetiségűeket a Szovjetunióba történt deportálások áldozatai előtti főhajtás tanúi lehet az utókor.
Szatmárnémetiben, a Kálvária-templomban január 25-én tartották a régióban élők főhajtását, miután az egyes települések is megemlékeztek az egykori eseményekről. Schönberger Jenő püspök celebrált szentmisét, homíliájában rámutatva: „A svábok tragédiája figyelmeztetés az egész világ számára, de elsősorban a mi számunkra, hogy milyen könnyen válhat a »másik« ember ellenséggé, milyen gyorsan válhat egy előítélet törvénnyé, és az ilyen törvény pedig mennyi sebet okozhat, és milyen lassan, nehezen gyógyulnak a sebek.” A szentmisét követően a Svábház Wendelin Fuhrmann termében különleges vendéget, a tavasszal 102. születésnapját ünneplő Franz Schlachtert is köszöntötték a deportálások egyik utolsó túlélőjeként.
Nagyváradon a Sarlós Boldogasszony-templomban ugyancsak január 25-én tartottak megemlékezést. A főpásztori szentmise homíliájában Böcskei László püspök felidézte, néhány éve maga is járt Szibériában, olyan vidékeken, ahol az egykori deportáltak, illetve azok leszármazottai éltek és élnek. Azóta is őrzi egy néni vallomását, akit arra a kérdésére, hogy miképpen tudtak a megpróbáltatások közepette is kitartani, azt válaszolta a neki: a hitüknek köszönhetik ezt, melyet nem csak a szabadságban lehet megélni, hanem legbelül is, „a szívben”.
Mint ismeretes, 1944. december 31-én a Szovjetunió, a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében átadta a román kormánynak a 31-es jegyzéket, amely azt a követelést tartalmazta, hogy a Szovjetunióban végzendő úgynevezett helyreállítási munkák rendelkezésére kell bocsátani a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, kivéve a várandósokat vagy azokat, akik egy évnél kisebb gyermeket neveltek, illetve a munkaképteleneket. A deportálásokat már 1945. január 2–3-án megkezdték, a partiumi svábokkal, majd január 11–16. között folytatták az erdélyi szászokkal, január 14–16. között szedték össze a bánsági svábokat és Bánság-hegyvidéki németeket is. A kitelepítendőket a vasútállomások melletti gyűjtőhelyeken a rendőrfelügyelők irányítása alatt gyűjtötték össze, majd marhavagonokba zárva deportálták őket főként ukrán és kaukázusi településekre, ahol embertelen körülmények között kellett dolgozniuk. Az elhurcoltak közül nagyjából kilencezren pusztultak el a Szovjetunióban.
A kényszermunkáról életben hazatérők a regnáló kommunista kormánytól nem kaptak segítséget, ráadásul évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve: a málenkij robot (kis munka) és a kapcsolódó témák tabunak számítottak. Csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot a téma, ám a részletek teljes feltárása mind a mai napig nem ért véget. Országos szinten első alkalommal 1995-ben Szatmárnémetiben tartottak megemlékezést a deportálásról, kezdeményezője Wendelin Fuhrmann római katolikus lelkész volt.
Szabó Kinga Mária / Szatmári Friss, Ciucur-Losonczi Antonius / Bihari Napló alapján összeállította: D. G.
