Jób könyvében a hiábavalóság egyfajta felismerés. Nem pesszimizmus, nem átmeneti kiábrándultság, hanem annak belátása, hogy vannak élethelyzetek, ahol az erőfeszítés elveszíti a jelentését. Jób nem azért beszél hiábavalóságról, mert lusta vagy reményvesztett, hanem mert mindaz, amit korábban értelmesnek tartott – a helyes élet, a felelősség, a gondoskodás – nem vezetett sehova. A hiábavalóság itt nem a cselekvés hiánya, hanem a cselekvés kudarcának tudata.
A könyv elején Jób élete koherensnek tűnik: a tetteknek következménye van, a rend működik, a világ átlátható. A szenvedés azonban nemcsak ezt a rendet rombolja szét, hanem visszamenőleg is kérdésessé teszi. Jób nem azt kérdezi, mit kellett volna másképp tennie, hanem azt, volt-e bármi értelme annak, ahogyan élt. A hiábavalóság itt retrospektív tapasztalat: a múlt nem hibásnak, hanem feleslegesnek látszik. Ez különösen kegyetlen felismerés, mert csak ürességet hagy maga után.
A barátok beszédei ebben a pontban válnak igazán agresszívvá. Ők nem tudják elviselni a hiábavalóság gondolatát, mert az nemcsak Jóbot érinti, hanem mindazt, amiben ők is élnek. Ha az igaz élet hiábavaló lehet, akkor nincs biztos befektetés, ezért minden erejükkel azon dolgoznak, hogy a hiábavalóságot bűnné alakítsák: ha Jób szenvedése megérdemelt, akkor az erőfeszítés mégis számít. Így a hiábavalóság nem valóság, hanem tévedés lehet – amit ki kell javítani.
Jób azonban nem hajlandó ezt a mentőövet elfogadni. Nem mondja, hogy mégis volt értelme, nem mentegeti a múltját, és nem siet a pozitív végkifejlet felé. Kimondja azt, amit a vallásos nyelv gyakran elfojt: az igazságos élet nem garancia semmire. A hiábavalóság nála nem cinizmus, hanem tisztánlátás. Annak a belátása, hogy az élet nem igazodik automatikusan az ember erkölcsi erőfeszítéseihez.
Ez a felismerés mélyen rombolja az identitást. Ha mindaz, amiért éltem, nem számít, akkor ki vagyok én? A hiábavalóság ezért egzisztenciális tapasztalat: nem azt mondja, hogy „nem érdemes élni”, hanem azt, hogy „nem tudom, miért éltem eddig”. Ez a kérdés nem megválaszolható, csak hordozható.
Isten megszólalása ebben a fénytörésben különösen kemény. Nem rehabilitálja Jób erőfeszítéseit, nem mondja, hogy „mégis számított”, és nem ad mérleget, amelyen az igaz élet végül többet nyom. A teremtés képei inkább relativizálnak: a világ nem az emberi hasznosság tengelye mentén szerveződik. A hiábavalóság tapasztalata nem cáfolódik meg – csak belekerül egy tágabb, emberfeletti rendbe, ahol a „megéri” kérdése nem mindig értelmezhető.
A könyv végén a hiábavalóság nem oldódik fel teljesen. Jób kap új életet, de nem kap magyarázatot arra, hogy az előző miért volt szükséges vagy értelmes. A hiábavalóság nem visszavont állítás, hanem sebhely marad. Az új kezdet nem azt bizonyítja, hogy mégis megérte, sokkal inkább azt, hogy az élet folytatható anélkül is, hogy ezt bizonyítani lehetne.
Számomra Jób könyve a hiábavalóságról azt mondja: vannak igaz életutak, amelyek nem vezetnek igazoláshoz. Nem minden erőfeszítés térül meg, és nem minden hűség kap visszaigazolást. A hiábavalóság kimondása nem a hit feladása, hanem annak megtisztítása. Jób nem azért marad kapcsolatban Istennel, mert látja az értelmét, hanem mert nem hajlandó hazugságot gyártani ott, ahol nincs. Azt hiszem, ez a könyv egyik legkeményebb, mégis felszabadító állítása: az élet értelme nem mindig ott van, ahol a haszon – és az emberi méltóság nem attól függ, hogy „megérte-e”.
Ferencz Emese
