A szociális testvérek erdélyi kerülete az idén A Szentlélek teológiája az egyházatyák nyomán címmel szervezte meg közösségi lelki napjait. Úgy gondolom, írja Homa Ildikó SSS, az erdélyi kerület elöljárója, ez a téma nemcsak számunkra fontos, hanem mindenki számára, ezért az elhangzott tanításokból kiindulva gondolataimmal szeretnék másokat is meghívni az önreflexióra: bennünk vagy belőlünk szól a Szentlélek?
A szociális testvérek lelkiségét és életét erőteljesen meghatározza a „szentlelkesség”, hiszen küldetésként kapták alapítójuktól a Szentlélek-tisztelet terjesztését. A lelkiségeket és nyelvezetüket azonban nemcsak teológiai, de történelmi kontextusban is el kell helyezni. Minden szerzetesi közösség az alapítási karizmájához tér vissza és onnan merít inspirációt, értelmezési keretet jelen életéhez, életstílusához, küldetéséhez. Aki ezt nem teszi meg, az olyan, mint az az ember, aki az ajándékba kapott csomagot nem bontja ki, hanem beteszi a szekrénybe, és időnként előveszi, megcsodálja. Az alapításkor a Szentlélektől ajándékba kapott kegyelmet (vagyis karizmát) kell egy közösségnek a története során kibontania és életté váltania a mindenkori társadalmi-történeti kontextusban. Mit jelent ma a Szentlélek-kultusz?
Ha Slachta Margit testvér értelmezéséhez nyúlunk vissza, a szociális testvérek küldetése a léleknélküliség megszüntetése, hiszen az minden baj oka, a társadalmi bajok oka is. Aki betölti az emberi lelket, és boldoggá teheti, az a Szentlélek.
Az amerikai protestantizmusból kinőtt pünkösdi-karizmatikus keresztény mozgalom megjelent a katolikus egyházban is, ez szükségessé teszi, hogy a katolikus lelkiségen belül is visszanyúljunk a saját identitásunk gyökereihez. A szentlelkesség mint katolikus lelkiségi elem nem mosható össze a mozgalmak által képviselt ébredési ideológiákkal, törekvésekkel.
A saját, katolikus forrásokhoz való visszatérés jegyében az idei lelki napok témájaként közösségünk a Szentlélek teológiáját választotta. Ha tiszta forrásból szeretnénk csillapítani a szomjunkat, akkor az első századok nagyjainak „térdelő” teológiájához kell folyamodnunk.
A Szentlélek teológiája az egyházatyák nyomán címmel meghirdetett közösségi lelkinapjainkat nagyszerű előadók gazdagították, ebből szeretnénk ízelítőt adni másoknak is, a Szentlélek-kultusz közkinccsé tétele jegyében is.
Az egyházatyák és keresztény identitásunk
Az első, bevezető előadást Gábor Csilla testvérünk tartotta, aki kiemelte az egyházatyák fontos szerepét mai keresztény, egyházi identitásunk kialakításában: tőlük örököljük a liturgia számos elemét, mindazt, ami a szentmisében annyira otthonos. Nekik köszönhetjük a teológiánk alapjait, a szentháromságtant, a kegyelem és eredeti bűnről szóló tanítást; ők tanítanak arra, hogyan olvassuk jól a Szentírást. Olyan fontos kérdésekre kerestek és találtak választ, mint például: mit kezdjen a kereszténység az antik kulturális örökséggel; milyen nyelvezettel lehet elbeszélni a hit mélységeit azok számára, akik nem a zsidó kultúrából érkeztek.
Gyakran találkozunk diákjaink, fiataljaink körében – és nemcsak – azzal a töredezett világnézettel és vallásképpel, mely szerint a tudás nem számít, csak a tapasztalat, a hitélmény. Az információdömping korában nagyon fontos erről beszélni, mert félő, hogy a mosdóvízzel együtt kiöntjük a gyermeket is. Információ nélkül transzformáció sincs! Tudásra szükség van, nemcsak a mindennapi életvezetéshez, de a hitéletben is. Erre hívta fel Csilla testvér is a figyelmünket, segítségül hívva Jan Assmann kulturális emlékezetről szóló könyvét. Assmann, amikor az üdvösségtörténetekre való nemzeti visszaemlékezésekről beszél, akkor a sokféle tudás között megnevezi az úgynevezett formatív tudást. Ez az a tudás, amelyik az identitásunkat formálja. Tudás nélkül az identitásunk is ingatag talajon áll, nélküle nem tudjuk meghatározni magunkat egyénként, közösségként. Ismernünk kell azt a gazdag hagyományt, amelynek keresztényként részesei vagyunk.
„A jámbor klisék, a bölcs mondások, az akár összefüggéseikből kiragadott szentírási idézetek azok, amelyek bármikor kéznél vannak, és kényelmes őket alkalmazni, ha kell, ha nem, esetenként kényelmes rosszul alkalmazni, tehát rájuk aggatni olyan tartalmakat, amelyek nem feltétlenül felelnek meg a szavak szellemének; ezek útjába tudnak állni az igaz tartalomnak vagy az üzenetnek” – óvott minket Gábor Csilla. A tudást viszont, amit megszerzünk, jó lenne úgy magunkévá tenni, hogy ne egy rajtunk kívüli információhalmaz legyen, hanem képesek legyünk érezni a jó ízét belsőleg, hogy belülről alakítson minket.
Miért is fontos az elmélyült tudás, az is példázza, hogy sok hitéleti buzdításban halljuk pünkösdkor, hogy „a Szentlélek az elfelejtett Isten”. Pedig ez nem így van a liturgikus év folyamán, csak éppen mi vagyunk azok, akik nem vagyunk tudatosan jelen a liturgikus cselekményekben. Vegyük például a keresztvetést, a szentmisén felhangzó könyörgések végén (aki veled – vagyis az Atyával – él és uralkodik a Szentlélekkel egységben), vagy a zsolozsmahimnuszok és a zsoltárok végén imádkozott szentháromságos formulát: a doxológiát (Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek). A Szentlélek mindig ott van, ahol lennie is kell: a Szentháromság egységében. Amikor a Szentlelket tiszteljük, egyúttal az Atyát és a Fiút is tiszteljük. A kérdés csak az, hogy mi mennyire vagyunk tudatában ennek, mennyire töredezett a tudásunk, a hallásunk, a látásunk, amikor mechanikusan imádkozzuk a liturgia szövegeit.
Egyházatyák a Szentlélekről
A januári lelki napunk előadásait, nagy örömünkre, Kovács Gergely érsek tartotta, aki hat egyházatya szövegeinek segítségével világított rá arra, hogy a Szentlélek: Isten élete bennünk, és hogy a Szentlélek az egyház, a közössége lelke.
Nagy Szent Vazulnak kiemelkedő szerepe volt a szentháromságtani fogalmak kialakításában, az ő érdeme a Szentháromság dogmájának végleges megfogalmazása: egy természet (ouszia) és három személy (hüposztaszeisz). A Szentlélekről írt műve (De Spiritu Sancto) eligazít minket ma is, amikor a neoprotestantizmus hatására hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szentté tehetjük magunkat erkölcsi erőfeszítéseinkkel, jámborsági performanciáinkkal. És itt megemlíteném ismét, hogy az ébredési mozgalmak pontosan abból az elgondolásból nőttek ki, hogy a tökéletességi törekvés, a világtól való elkülönülés és a szigorú erkölcsi fegyelem jele a Szentlélekkel való eltelés.
Ha összhangban akarunk lenni saját katolikus identitásunkkal, akkor vissza kell térnünk a theosis gondolatához, amelyet Nagy Szent Vazul fogalmazott meg: a Szentlélek megszentel minket, de a megszentelés nem erkölcsi csiszolás, hanem ontológiai átalakulás, vagyis theosis. Az átalakulás nem viselkedésváltozást jelent, az ember nem jobbá lesz, hanem belülről alakul át és az Istennel való kapcsolata változik meg – és ennek az átalakulásnak következménye az erkölcsi jobbá levés. A keleti hagyományban sokkal erőteljesebben van jelen a theosis lelkisége, és ezen nekünk, nyugatiaknak is el kell gondolkodnunk: hogyan tudnánk jobban rányílni/kinyílni erre, Szent János Pál pápa szavaival fogalmazva: hogyan tudnánk két tüdővel lélegezni?
A keleti liturgiában az Isten „emberszerető”: közel van az emberhez, de nem „haverja”, ahogyan ezt a szintén karizmatikus-ébredési irányzatú Jézus mozgalom követői olykor állítják.
A Kovács Gergely érsek által bemutatott második egyházatya, Szent Atanáz, eligazít minket ebben a kérdésben: a Fiú egylényegű az Atyával (homousziosz), a Szentlélek pedig elválaszthatatlan Krisztustól.
A keresztény élet nem az intenzív lelki élményekben vagy a rendkívüli tapasztalatokban mérhető, hanem abban, hogy mennyire engedtük, hogy a Lélek kialakítsa Krisztus képét bennünk. Nazianzi Szent Gergely beszél erről Orationes theologicae című művében: a Lélek működésének legfőbb jellemzője, hogy nem harsány és nem kényszerít, de „megvilágítja az értelmet”.
Szent Ireneusz „Isten két kezeként” látja Krisztust és a Lelket, az Atya általuk formálja az embert, és ez a gondolat visszavisz bennünket Szent Atanázhoz: a Lélek és Krisztus elválaszthatatlan egymástól.
Szent Ágoston szemléletében a Szentlélek maga a Szeretet, az Atya és a Fiú közötti szeretet, és hangsúlyozza, hogy a Szentlélek nem pusztán ajándék, hanem maga az Ajándékozó. A Szentlélek nem csupán ajándék-osztogató, hanem ő maga az Ajándék. Aranyszájú Szent János szemléletében a Szentlélek mindenekelőtt átalakító erő, aki által az apostolok tanúságtevők lesznek. Az apostolok nem a Lélek ajándékaival felaggatottan lettek bátrak, hanem mert bennük volt a Lélek. A Lélek a Vigasztaló, az igazságnak Lelke, ki mindenütt jelen van és mindeneket betölt, minden jónak kútfeje és az életnek megadója (ld. Aranyszájú Szent János imádsága).
Ezen a ponton érdemes kitérni az évközi 2. vasárnap evangéliumának (Jn 1,29–34) egy részletére: ő az, aki Lélekkel keresztel. Ha megnézzük ez eredeti görög szót, a baptízeint, azt látjuk, hogy sokkal gazdagabb jelentése van, mint a magyar nyelvben. A görög szó elárasztást, teljes alámerülést jelent. Hajlamosak vagyunk a magyar nyelvi kontextusban a Szentlelket eszközként tekinteni (valamit valamivel csinálunk), de ennek sokkal mélyebb jelentése van: Jézust teljesen elárasztja a Szentlélek, és ebbe vonja bele az embert, nem külsőleg, de bensőleg.
Az objektiválás veszélye
Az „objektiválás” veszélye minduntalan leselkedik ránk, erről is szólt a decemberi lelki nap előadása, amelyet általános elöljárónk, Kővári Magdolna testvérünk tartott. Előadásában rávilágított arra, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha „az arc nélküli Istenre” (Szentlélek) arcot ragasztunk. Ezt mi is tapasztaljuk, hiszen elég, ha kicsit körbejárunk a hitéleti rendezvényeken, és láthatjuk, hogy mennyi mindent „a Szentlélekre lehet kenni”.
Istent senki sem láthatta (vö. Kiv 33,18–23), Isten lényege elérhetetlen számunkra. A Szentlelket nem tudjuk megtapasztalni – meglátni –, csak a működése által. Isten Jézusban emberi arcot öltött, hogy megismerhessük és kapcsolódhassunk hozzá, hogy fogalmat tudjunk alkotni róla. Az apostolok minduntalan látni szeretnék Istent, emlékezzünk Jézus válaszára: aki engem lát, látja az Atyát (Jn 14,9). Analógiás alapon van valamilyen képünk az Atyáról, de a Szentléleknek nincs arca. Bármennyire is szeretnénk, nincs elképzelésünk róla, és nagy a kísértés, hogy „arcot akarjunk tenni a Szentlélekre”. És ez óhatatlanul az objektiválás, a tárgyiasítás, az eszköziesítés impulzusához vezet minket.
A Szentírás szimbólumok révén utal a Szentlélekre. A Lélek tűz, víz, galamb, szellő képében jelenik meg. A szimbólumoknak viszont nemcsak lehetőségeik vannak, hanem korlátaik is. Amikor meg akarjuk ragadni a megragadhatatlant, akkor nagyon elcsúszunk, hiszen saját fogalmi korlátainkba akarjuk szorítani az Isten Lelkét. Hogy ez ne így legyen, szükségünk van az apofatikus megközelítésre: nem tudjuk elmondani a Lélekről, hogy mi ő, csak azt, hogy mi nem ő. A katafatikus út csak addig tud eljutni, ameddig a szimbolikus gondolkodás engedi, a többi homályban marad az ember számára, misztérium. Bármit állítunk a Szentlélekről, az csak valamilyen mértékű, igaz is, de téves is, mert leszűkíti a misztériumot.
Szükségünk van tehát arra, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, az egyházatyák alázatához, és ne azt keressük „Lélek-kiáradási protokolljainkkal”, hogy hol a Szentlélek, és mikor, hogyan jön, hanem azt, hogy mi hol vagyunk a Lélek számára, mert ő már bennünk van.
Homa Ildikó SSS
