A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum hat tagú csapata vette örökbe az alvinci egyházközség templomát az Örökségünk őrei vetélkedőn. Az alábbiakban a részt vevő csapat beszámolóját olvashatják. Hírportálunknak korábban Kovács József plébános egy interjúban beszélt a közösség életéről, most diákjai indulnak el a közösség bemutatásában.
Alvinc nem csupán múlt, hanem örökség: a Krisztushoz való hűség öröksége, amelyet Pongrácz Szent István vértanúsága pecsételt meg. Kimagasló épületei mind-mind azt mutatják, hogy valamikor itt aktív lelki és közösségi élet volt. Az alábbi cikkben az alvinci római katolikus templomot ismerhetik meg a kedves olvasók.
Alvinc már a 12–13. században létezett mint település. Kezdetben német telepesek lakták, és ebben az időszakban épült meg első temploma és kolostora is, a mai Martinuzzi-kastély helyén, Alexandriai Szent Katalin titulussal. A reformáció során a templomot elvették a katolikusoktól, így egy időre megszűnt a katolikus vallás gyakorlása a településen. Az egykori kolostor utódja a Martinuzzi-kastély lett, ahol 1551-ben meggyilkolták Martinuzzi Fráter György bíborost. A katolikus vallás gyakorlása csak 1725-ben indulhatott újra, amikor az ide menekült bulgarita szerzetesek – a ferences rend egy igen szigorú ága – 1729-ben megkezdték és felépítették a ma is álló kolostort és templomot. E szerzetesek után a ferences rend vette át a kolostort és a templom gondozását. A kolostor épülete viszonylag nagy, sok szobával rendelkezik, ami arra enged következtetni, hogy egykor jelentős számú szerzetesi közösség élt itt. Ebben az időszakban virágzott a katolikus élet, s így jöhetett létre a ma is látható, szép, nagy ferences templom és kolostor.
A templom külső és belső megjelenésében is a ferences lelkiség egyszerűségét és méltóságát hordozza. Falai nem hivalkodók, mégis évszázadok imádságos jelenlétéről tanúskodnak. A templomtér csendje különösen alkalmas az elmélyülésre: az ide betérő ember könnyen elszakadhat a mindennapok zajától, és megtapasztalhatja Isten közelségét. Nem véletlen, hogy a helyiek a templomot nemcsak épületnek, hanem lelki menedéknek tekintik. A második világháború után, amikor a szerzetesek elhagyták Alvincet, a templom és a kolostor a gyulafehérvári főegyházmegye gondozásába került, amely napjainkban is hűségesen őrzi ezt az örökséget.
Az alvinci templom nemcsak építészeti értéke miatt jelentős, hanem lelki központként is: a helyiek és a környékbeliek számos imameghallgatást tartanak számon. Különleges hagyomány kapcsolódik egy, a templomban található ezüstcsengőhöz. A néphit szerint, ha az alvinci pap e csengőt meghúzza egy olyan személy kérésére, aki problémákkal küzd, gondjai megoldódnak. Természetesen nem maga az ezüstcsengő mint liturgikus eszköz az, ami a probléma megoldását szolgálja, hanem a hit és bizalom a kérő részéről, hogy a gondok megoldódnak. Ez sajnos babonaságba is fordulhat akkor, amikor valaki rossz szándékot szeretne társítani a csengő „meghúzásához”. Természetesen sosem történt erre példa, hiszen Isten előtt csak a jóakaró ember imája hallgattatik meg. Egyes leírások szerint még a szerzetesek idejében külön testvért jelöltek ki arra, hogy meghallgassa az emberek gondjait, és a csengő meghúzásával, valamint imádsággal segítsen embertársain. Ezek a tények arra utalnak, hogy amikor helyben lakó lelkipásztorok szolgáltak, Alvincen virágzó katolikus közösség élt. Napjainkban ez az egykor nagy közösség mindössze 47 lelket számlál. Ennek ellenére a templom és a közösség ünnepi alkalmak idején – szentmiséken, megemlékezéseken – ma is összegyűjti a híveket, és ilyenkor újra élet költözik a régi falak közé. Ezek az alkalmak nemcsak a hit megélését szolgálják, hanem az összetartozás érzését is erősítik.
Alvincnek van egy különleges büszkesége, amelyről sokan nem tudnak: itt született Erdély eddigi egyetlen szentje, Pongrácz Szent István. Pongrácz Szent István a kassai vértanúk egyike volt, aki két társával együtt a katolikus hit megőrzésének védelmében 1619. szeptember 7-én szenvedett vértanúhalált. A helyiek szívében ma is él Pongrácz Szent István emlékezete és lelkisége, jóllehet Erdély-szerte kevesen ismerik ezt az örökséget. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy iskolánk hatfős csapatával – Albert Zsombor, Fazakas Norbert, Kovács Imre, Mihók Dávid, Pál Patrik és Varga István – bekapcsolódjunk az Örökségünk őrei versenybe, és bemutassuk ezt az átimádkozott helyet, ahol az ember lelke valóban megnyugszik.
Napjainkban Alvinc csupán egy kis település, ahová nem érkeznek zarándokok, és amelyet sokan talán nem is ismernek. Mégis érezhető itt valami különleges: egy csendes, mély nyugalom, amelyre oly sok ember vágyik a mai zaklatott világban.
Az örökségünk őrei résztvevői
