† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Jézus Krisztus születése így történt:
Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül,
és az Emmánuel nevet adják neki,
ami azt jelenti: „Velünk az Isten”.
Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.
Mt 1,18–24
Az adventi szent idő végéhez értünk, beteljesülni látszik idei adventi várakozásunk, közel már szent karácsony ünnepe. Utolsó gyertyánkat is meggyújtjuk vasárnap az adventi koszorúinkon, és immár teljes pompájában csodálhatjuk adventi várakozásunk szimbólumát. De ezzel együtt oda már a hajnali roráté misék varázsa is, hiszen az adventi szent idő végével félbeszakad buzgó igyekezetünk ezen formája. Négy hét, négy vasárnap, amely emlékeztetett, formált és hangolt bennünket az elkövetkező ünnepi napok lényegére. Mert hát az adventi időszak böjti időszak, amikor lehetőséget kapunk nem csupán az elcsendesedésre, a megállásra és a megérkezésre – arra is –, de főképp a bűnbánatra, amely keresztény életünk sarokköve. A megtérés örök feladatunk, függetlenül az egyházi év bármely ünnepkörétől, mert amíg az önzésnek, a magamutogatásnak, a haszonelvű gondolkodásnak és az önérdeknek csak szemernyi gondolata is bennünk helyet kap, az mindig éket ver közénk és az Isten közé, aki mindig nagylelkű, alázatos, önajándékozó és emberszerető. Így tehát az adventi szent idő éppen csak arra elég, hogy „kóstolót” adjon a keresztény élet milyenségéről. Szépen fogalmazza meg ezt XVI. Benedek pápa, aki azt mondja: „Advent arra hív, hogy növeljük lelkierőnket, azt a belső tartást, ami nem engedi, hogy elkeseredjünk, ha lassan érkezik a várva várt jó, hanem segít, hogy bizakodva készüljünk eljövetelére.”
A vasárnapi evangélium elővételezi Jézus születését, mintha már az ünnep „elébe” siettünk volna, azonban szó sincs erről. Az evangélium két szempontból is fontos. Először is tisztázza, hogy a Betlehemben megszülető kisded nem más, mint Emmanuel, akiről az izajási jövendölés tudósít. Izajásnál Isten ígérete valósul meg, gondoljunk csak a választott népre és Akház királyra. Az Újszövetségben azonban nem csupán ígéret vagy jel, mint az Ószövetségben a királyság megmaradására, hanem sokkal több annál, beteljesült valóság, hiszen a Logosz sátrat ver az emberek között. Nem csupán név az Emmanuel, hanem Isten minket megszégyenítő realitása, aki közénk jön, aki értünk jön szeretetből. Most, az adventi szent idő végéhez közeledve érdemes volna megvizsgálnunk, sikerült-e minden akadályt elgördíteni a születő Messiás elől? Készek vagyunk-e kitárni lelkünk ajtaját és befogadni az érkező Urat? Szívünk jászlában van-e elég hely a betlehemi Kisded számára? Mert adventi készületünk, megannyi áldozatvállalásunk csak akkor éri el célját, ha képesek vagyunk igent mondani az önkiüresítésre, hogy Istennek helye legyen szívünkben és életünkben.
Olasz Béla
