Az Alzheimer Café november 26-ai alkalmán délután 17 órától a Főtér 15 szám alatt, a Szent Mihály-plébánia hittantermében az adventre való készülődés volt a téma. Az esemény meghívottja László Attila főesperes-plébános volt, házigazdája Andrásy Paula szociális munkás, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.
„Ha minden várakozásunk olyan reményteljes lehetne, mint az adventi… Ha minden reményünkre égi harmatos hajnal hasadna! Olyan sokféle formában kérjük az Eget: harmatozzék. Legyen miénk, szeretteinké az áldás megtapasztalása, legyen segítség a szükségünkben, lássuk a fény lehetőségét a sötét órák idején. Lehet, nem az adatik, amit kérünk. De az rajtunk áll, hogy környezetünkben serkenjen a befogadó szeretet.”
Hogyan a remény ideje advent? Hogyan lehetne visszahozni a gyermekkor adventjeit? Hogyan lehet ma a karácsonyba valóban megérkezni? Ezekkel a kérdésekkel kezdte a meghívott előadó az elmélkedést, a gondolatai megosztását. Arról is beszélt, ami ma sokak tapasztalata, különösen egy betegség, családi baj beköszöntekor: Isten hiánya – a tapasztalatról azt mondta, még ebben a hiányban is benne van Isten.
Három gondolatot emelt ki és osztott meg a jelenlevőkkel. A jövő Isten. A remény döntés. Közel kell lenni a léthez, ha beteg, ha szenvedés jelentkezik, közel menni hozzá: ez az advent.
Az advent: lehetőség. A töltekezés ideje, amelynek célja, hogy a magunk s mások számára kiteljesedjünk, hogy másnak tudjunk adni. Arra is figyelmeztette a súlyos betegeket ápolókat, a család minden gondját a vállukon viselőket, hogy a minőségi idő szükséges, mert feltöltődni pontosan ezeknek az embereknek kell. Hasonlatként a repülőút elején elhangzó figyelmeztetést idézte: szükséghelyzetben az oxigénmaszkot először a magunk arcára kell tenni, anélkül másoknak sem tudunk segíteni.
Ezért fontos kérdés advent kezdetén: mi az, ami engem tölt? Amikor beteget ápolok, mire van szükségem, hogy bírjam? Az idő, az advent hozzám érkezik, mondta László Attila, hozzátéve: van, amikor csak kapaszkodunk. Hogy mibe? Jó, ha a hitünkbe tudunk belekapaszkodni.
Az egyház csodája: hogy alánk nyúl, felemel. Ne félj! – idézi Jeremiás könyve. A hit sok nehéz helyzetben több is, mint kapaszkodó, csoda lehet. Kómás beteg magához tér, amikor mellette imádkoznak, érti az imát. Áldoztatás tapasztalata az ágyban fekvő betegeknél: nemcsak a beteg, de a hozzátartozók igénye is, mert ha elmarad, nehezebben telik a hét…
Azt is megosztotta az előadó, hogy fiatal papnövendékként, a hivatásra készülve a legnagyobb félelme az volt, hogy mit fog kezdeni egy beteggel való találkozáskor… Figyelte, hogyan gondoznak mások betegeket. Idővel megtanulta, hogy nem a pap, a gondozó ad… neki csak jelen kell lennie. Emberként – beteggondozóként – helyzetről helyzetre magunkat meghaladjuk, növekszünk emberségünkben.
Arról is szólt, hogy egy súlyos betegség helyzetében a felháborodás, a lázadás, akár a tagadás is előfordul, és természetes, megengedett. Nehéz szembesülni a szenvedéssel. És minden csak szó, amíg meg nem éljük. Pontosan az a tét, hogy ájtatos beszéd marad a viszonyulásunk vagy megélt valóság?
