„A szegények a mi uraink: szeressük és szolgáljuk őket úgy, mintha magát Jézus Krisztust szolgálnánk” – mondta Páli Szent Vince. Ez egy ikonikus mondat szentünktől, és mélyen az evangéliumban gyökerezik, hiszen Jézus maga mondta, hogy „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Milyenek a szegények? Sokszor láthatatlanok. Szégyellik szegénységüket, és igyekeznek minél inkább elrejteni, hogy mások még csak ne is sejtsék, és ezért ki ne rekesszék őket. Máskor nagyon is láthatók, hiszen foglalkozást űznek abból, hogy ők ebben a státuszban vannak, és a környezetüktől elvárják a segítséget, mint olyan dolgot, ami nekik eredendően jár. Vannak, akik méltósággal viselik helyzetüket, és mindent megtesznek azért, hogy mindennapjaikat valamilyen formában tengessék, de ne szoruljanak mások könyöradományára. Inkább megtanulnak elégedettek lenni azzal a kicsivel, ami nekik jut, mint hogy mások segítségére szoruljanak, vagy azt el kelljen fogadniuk. Vannak, akiknek mindenük megvan, ami az anyagi javakat illeti, de nincs bennük és körülöttük béke, egyetértés, együttérzés, szeretet, közösség, és még csak nem is tudják, hogy minek vannak híjával, és hogy emiatt roppant szegények. Vannak, akik annyira szegények, hogy hinni sem tudnak semmiféle jóban, értékben, szentben és a Szentben.
Még egyszer emlékeztetőül: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Hogyan nézek ezekre a szegényekre? Meg tudom látni bennük Jézust, az Urat, akinek szolgálok? A Szentlélek templomát? Hiszen Szent Pál szerint testünk a Szentlélek temploma (vö. 1Kor 6,19). Még akkor is, ha ez a jelenlét nagyon mélyen el van rejtőzve bennük, mert annyi mindennel eltakarták, nehogy ebből a jelenlétből eredendően cselekedeteik, életük irányultsága változás után kiáltson.
Hol vagyok én ebben a felsorolásban? Igyekszem mindenáron láthatatlan maradni, nehogy valaki is észrevegye gyengeségem, hiányosságom, és ezáltal kiszolgáltatottá váljak előtte? Netán én magam vagyok az, aki foglalkozásszerűen elvárom környezetemtől, hogy minden figyelmüket, szeretetüket, testi-lelki energiájukat rám pazarolják, mert nekem az jár, nekik pedig kötelességük megtenni, ha igazán Krisztus-követők akarnak lenni? Esetleg az lennék, aki megpróbálok elégedett lenni a kevéssel, mert nem tudom elismerni és beismerni önmagam és Isten előtt sem, hogy egyedül kevés vagyok magamnak, függök másoktól és tőle, akitől az életet kaptam és ma is kapom minden pillanatban? Talán az vagyok, aki mindent megtesz azért, hogy a földi javakkal jó mélyen elrejtse önmaga elől a lelke mélyén élő Szentháromságot, nehogy kényelmetlen helyzetbe kerüljön előttük, és inkább egy felszínes, világias életet él?
Ezek fényében ki a szegény, akit mint urat, szolgálnom kell? És milyen a nagybetűs Úr, Krisztus, a világmindenség Ura?
Megdöbbentő, hogy az evangélium Krisztust, a világmindenség urát, mint Pilátus előtt álló összetört, elítélt gonosztevőt mutatja meg nekünk. Fülembe cseng a nagypénteki passió ünnepélyes kijelentése Pilátus kérdésére „Igen, én király vagyok” (vö. Werner Alajos: Négy passió). Az összetört, elgyötört, agyonkínzott, megvetett, kigúnyolt – és sorolhatnám még, hogy milyen – Jézus, aki egyébként Isten egyszülött fia, átadva önmagát az emberi gonoszság kénye-kedvének, ott áll Pilátus előtt és kimondja: „Igen, én király vagyok.” Az egyház pedig azt mondja és ünnepli, hogy ez a Jézus a világmindenség Ura. Az enyém is, akár akarom, akár nem, akár el tudom ismerni, akár nem, akár fel akarom ismerni, akár nem, akár meglátom a mellettem élő emberben, akár nem.
Eljön a pillanat az életben, amikor már sem én, sem más, és lényegében senki sem tud kitérni ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása elől. Az viszont nem mindegy, hogy mikor jön el ez a pillanat. Olyankor, amikor még tudok változtatni azon, ami arra szorul, vagy már csak a véglegesség pillanata lesz, amikor semmit sem lehet módosítani?
Útra való gondolat:
- Soha ne veszítsem szem elől Páli Szent Vince gondolatát: „A szegények a mi uraink: szeressük és szolgáljuk őket úgy, mintha magát Jézus Krisztust szolgálnánk.”
Szabó M. Rita SMVS
