Az oktatás évek óta fuldoklik a túlterhelés, a bürokrácia és a folyamatos átszervezések szorításában. A tanárok úgy érzik, egyre kevesebb idő marad arra, amiért eredetileg a pályára léptek: gyerekekkel foglalkozni, figyelni rájuk, kísérni őket, segíteni kibontakozni tehetségeiket és megtalálni helyüket a világban. A diákok pedig egyre inkább számokká, statisztikai adatokká, táblázatok celláivá zsugorodnak, miközben valódi életük, személyiségük, küzdelmeik és kérdéseik alig kerülnek szóba.
A rendszer mindent mérni akar: teljesítményt, óraszámot, jelenlétet, haladást, sikert, és ironikus módon, még a kudarcot is. Amit viszont nem mér: a mosolyt, amikor egy gyerek végre megért valamit. A csendet, amiben bátorság születik feltenni egy kérdést. A tanári figyelem finom rezdülését, amikor valaki épp össze akar roppanni a követelmények alatt. Nem mérhető az a pillanat sem, amikor valaki, akár diák, akár tanár, egyszer csak ráérez valamire: arra, hogy tanulni öröm lehet, vagy hogy a tudás valóban kapu egy tágasabb világ felé.
A túlterhelés nemcsak a tananyagra vonatkozik. Túlterheltek vagyunk adminisztrációval, előírásokkal, jelentésekkel, nyomással, elvárásokkal. Miközben a lényeg lassan eltűnik a sorok között: a tanítás lényege az ember. Az ember, aki kérdez, kételkedik, hibázik, fejlődik. És az ember, aki mindeközben példát mutat – akár akarja, akár nem.
Hol kap helyet ebben a rendszerben az életre nevelés? Hol marad a hiteles jelenlét, a figyelem, a bizalom, az értékek átadása? Mert ezekhez nem kell külön tanóra, nem kell új kerettanterv. De kell rá idő. Kell hozzá méltóság. És kell hozzá hit. Hit abban, hogy a gyerek nem projekt, hanem személy. Hogy a tanár nem végrehajtó, hanem nevelő. Hogy a tanítás nem csupán anyag leadása, hanem találkozás.
A hit valójában a nevelés lelke. Hit abban, hogy minden gyerek több, mint amit egy felmérő visszaad róla. Hit abban, hogy a tudásnak akkor van értelme, ha az embert gazdagítja. Hit abban, hogy a jövő nem a jegyekből nő ki, hanem abból, amit egy tanár egy másik emberbe vet.
A papírmunka és a teljesítménykényszer szétfeszíti a rendszert, egyre kevésbé lesz helye annak, ami számít: a figyelemnek, az együttlétnek, a hitnek, az emberi szónak. És talán épp erre kellene leginkább odafigyelni: nem az adminisztráció kér számon minket a jövőben, hanem azok a gyerekek, akikre ma azt mondjuk, nincs időnk.
A kérdés tehát nem az, hogy működik-e még a rendszer. A kérdés az: marad-e benne hely az embernek?
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/47. számában.
