Viszonylag ritkán szoktunk kifakadni, nagyon szélsőséges kell legyen az az esemény, jelenség, ami nem pusztán kis forgószelet kavar köreinkben, hanem hangosan fel is mordulunk. Hogy miért? Mert megszoktuk, ha a keresztény kultúrát, netán hitünket bántják, oda kell tartani a másik orcánkat is. A tolerancia és a békés egymás mellett élés jegyében el kell viselnünk embertársaink másságát, más, gyakorta gyalázkodó, viccesen vagy direkt bántó megjegyzéseit, hiszen nem tudják, mit is cselekszenek.
Borzalommal telve olvasunk a háborúk pusztításairól, amikor templomokat nemcsak egyszerűen kifosztottak és megsemmisítettek, hanem előtte még alaposan profanizáltak is. De hát ez történelem, s a világ más tájain jelenleg is zajló hasonszőrű tevékenységek nem többek a vibráló képernyő ingerfaktorainál, fikciószerű, mint egy böcsületes’ krimi, aminek az elején elhangzik, hogy bármiféle hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve. Számtalanszor keveredtünk már társalgási helyzetbe (vitának nem mondanám, veszekedésnek még annyira sem) a katolikus, illetve a keresztény egyház egy-egy tanításáról vagy sajátosságáról. Mindenki érvelt a maga tudása szerint, és a legtöbben mit sem adtak volna érte, ha a katolikus felet megtéríthetik az igaz útra. Nyilván létezik ez fordítva is, nincsenek illúzióim különösképpen efelől! Most viszont másról akarok írni.
Arról, hogy trend lett a tolerancia, és többször is a bizonyos ló másik oldalán ülünk. Most konkrétan tekintsék is meg David Černýnek a prágai Lucerna-passzázsban található alkotását. Valahogy így érzékelem a tolerancia lován üldögélő magunkat.
Ha valaki rosszat mond az egyházról – és most kérem, ne a megalapozott vádakra és jogos kifogásokra gondoljunk, és egyben tudatosítsuk, hogy bizony, ilyenek is voltak, vannak és talán lesznek is, míg emberek alkotják ezt a világméretű entitást –, kétségbe vonja a kereszténység értékeit, kulturális megvalósításait, disznóólnak vagy tehénpajtának csapja fel kiürült templomainkat, esetleg téglánként bontogatja, hogy a telket majd valahogy lehessen végre „jól” hasznosítani, akkor az árad felénk elvárásként minden esetben, hogy minimum elfogadónak kell lenni, hiszen VÉGRE szólhat/cselekedhet, aki eddig elnyomott embernek érezte magát, nem pedig szólásra és cselekvésre alkalmas félnek, és ugyancsak végre most megmondja, sőt megmutatja a tutit, és itt bizony nekünk most csend a nevünk, úgy is mint kuss. Sokat beszéltünk és tettünk, most másokon a sor. Mi pedig ismerve múltunk türelmetlenségeit, természetesen toleránsan igyekszünk reagálni vagy figyelmen kívül hagyni a ránk zúduló ocsmányságokat.
De lehet-e vajon felszisszenni, ha egy ember sírját – olyan ember végső nyughelyét, akit minden keresztény felekezet és kisebb közösségek és egyházak is elismernek apostoli „karrierje” miatt – valaki nemes egyszerűséggel arra felmászva levizeli? (Egy fiatal férfi felmászott a Szent Péter sírja felett álló oltárra, és lepisilte azt. Az eredeti híradást ITT találják. ) Fokozhatjuk is, persze, hogy mindez egy templomban történik, és a sír fölé oltárt emeltek, tehát gyakorlatilag a letisztelés mindennek is szól.
Az egyszerű ember megdöbben ilyen hírek olvastán, aztán csak eszébe jut, hogy ha ezt egy másik világvallás szent helyén tette volna meg bátor hősünk, aligha ily hangon és stílusban reagálna rá a nagyérdemű vagy a média, hogy csak sokadrangú kishír két tyúklopási ügy között.
