A 2025-ös jubileumi szentév keretében szeptember 26–28. között tartották Rómában a hitoktatók zarándoklatát és jubileumi programjait. A szentév hivatalos honlapja arról tájékoztat, hogy erre az eseményre több mint 20 ezer zarándokot vártak 115 országból. Jelentős számú hitoktató regisztrált Olaszországból, Spanyolországból, Portugáliából, Franciaországból, Lengyelországból, Ukrajnából, az Egyesült Államokból, Argentínából, Brazíliából, Paraguayból, Mexikóból, Peruból, Kolumbiából, a Fülöp-szigetekről, Indiából és Ausztráliából. „Ez a jubileumi esemény azoknak szól, akik nap mint nap a hitoktatás szolgálatában állnak” – olvasható a honlapon. A temesvári egyházmegyéből papokból, hittantanárokból és hitoktatókból álló 15 fős csoport vett részt a katekéták szentévi zarándoklatán. Az ott szerzett tapasztalatokról, élményekről Kocsik Zoltán lelkipásztort, a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatóját kérdezte a temesvári püspökség sajtóirodája.
Igazgató úr, hogyan élték meg ezeket a napokat?
A jubileumi program szeptember 26-án, pénteken reggel kezdődött, amikor csoportunk elsőként a Szent Péter-bazilika felé vette útját, hogy átlépjük a szent kapu küszöbét. Reggel 9 órára már odaértünk. Mivel túl kevesen voltunk, nekünk nem jutott jubileumi kereszt, viszont csatlakoztunk egy másik csoporthoz, és velük együtt, imádkozva haladtunk végig a Via della Conciliazionén.
Milyen csoporthoz csatlakoztak?
Egy portugáliai csoporthoz. Többnyire angolul értekeztünk velük, és az út egy részén mi is vihettük a jubileumi keresztet. Ők portugál nyelven, mi románul imádkoztunk, felváltva. Nagyon kedvesek, figyelmesek voltak. Egyébként ez az egymás iránti figyelmesség és türelem mindenütt jellemző volt a zarándokokra, senki sem „könyökölt”, hogy néhány lépéssel előbbre kerüljön, mindenki igyekezett alkalmazkodni, egymást segítve haladtunk azokon a helyeken is, ahol nagyobb volt a tömeg. Így hát rögtön az elején szép élménnyel indult a zarándoklat. Tulajdonképpen Rómában megtapasztaltuk, hogy mennyire nemzetközi az egyház. A Szent Péter-bazilikában is rengeteg különféle nemzetiségű hívővel, zarándokkal találkozhattunk, akik hozzánk hasonlóan csoportosan érkezve énekeltek, imádkoztak. Mi elimádkoztuk a teljes búcsú elnyeréséhez szükséges imákat, majd megálltunk Szent Péter sírjánál. A kijáratnál pedig újabb meglepetés ért: találkoztunk a szegedi csoporttal. Nagyon megörvendtünk egymásnak, közös fotó is készült erről a véletlen találkozásról, hiszen nem beszéltük meg előre. A Vatikáni Múzeum pedig, ahová ezt követően betértünk, maga volt a lelki, szellemi, kulturális időutazás, betekintés a kereszténység kétezer éves történetébe. Délután a csoportunkban lévő lelkipásztorokkal, Simon Mihai herkulesfürdői, Sima Mihai Milan krassócsörgői és Hojda Ionuc újmoldovai plébánossal szentmisét mutattunk be a Santa Maria Maggiore-bazilikában, ahol ugyancsak áthaladtunk a szent kapun. Egy rövid imára megálltunk Ferenc pápa sírjánál is, ahol hatalmas sorokban várakoztak a zarándokok. Imádkoztunk a Salus Populi Romani Mária-ikon előtt is. A továbbiakban felkerestük a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát és a Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyházat is, ahol ugyancsak áthaladtunk a szent kapukon. A Lateráni-bazilikában szentmisén is részt vettünk. A zarándoklat utolsó szentmiséjét pedig már itthon, a temesvári piarista templomban mutattuk be.
Milyen érzés volt a szentatyát nem képernyőn keresztül látni, hallani?
Szeptember 27-én, szombaton délelőtt 10 órakor részt vettünk a jubileumi audiencián a Szent Péter téren, ahol XIV. Leó pápa katekézisét hallgattuk meg. A szentatya röviden beszélt, mivel a katekézist öt nyelvre fordították. Tanításának központi témája a „megérzés”, az intuíció volt. Az egyházfő szép gondolatát is idézném, amely szerint a megérzés „a lélek mozgását, a szív bölcsességét írja le, azt a belső érzékenységet, amelyet Jézus elsősorban a „kicsinyekben” – az alázatos szívű emberekben – ismert fel. A tanult emberek többnyire nem hallgatnak a megérzéseikre, mert úgy vélik, már mindent tudnak. Pedig milyen szép, ha az ember fejében és szívében még marad hely, hogy Isten kinyilatkoztathassa magát! Mennyi remény fakad abból, amikor új intuíciók születnek Isten népében!” Lenyűgöző volt a Szent Péter teret betöltő rengeteg különböző zászló látványa, maga a hangulat, ami körülvett, átjárt minket. Érdekes, hogy bár sokan voltunk – mintegy harmincezer hitoktató és körülbelül húszezer zarándok – nem sikerült romániai csoporttal találkozni, az ország lobogóját sem fedeztük fel sehol, és a lelkipásztorok között sem láttam más egyházmegyés oltártestvért. A szentatyát természetesen a pápamobilban is közel hozták a zarándokokhoz, én azonban még közelebbről láthattam. Történt ugyanis, hogy a hitoktatók jubileumát lezáró vasárnap délelőtti szentmisén Simon atyával a papoknak kijelölt szektorban az utolsó sorok egyikében foglaltunk helyet. Egyszer csak látjuk, hogy ceremoniáriusok érkeznek, és intenek, hogy kövessük őket. Először azt hittük, hogy rossz helyre ültünk, és el kell mennünk onnan. Majd kiderült, hogy felkértek, segítsünk a szentáldozásban. Csatlakoztunk tehát a mintegy száz paphoz, akik cibóriummal a kézben vonultak a térre. Ekkor csupán néhány méterre haladtunk el a szentatya mellett. A mindenre kiterjedő, alapos szervezésnek köszönhetően mindegyikünk tudta, mikor, hova, merre menjen, teljes biztonságban éreztük magunkat.
Van-e olyan élmény, gondolat, amit magukkal hoztak Rómából?
Egyet nehéz lenne kiemelni. Viszont úgy érzem, hogy ez a néhány nap csapattá kovácsolt bennünket. Olyan volt, mint egy team building: jobban megismertük egymást, sok örömteli, szép pillanatot éltünk meg együtt, jó volt együtt imádkozni, énekelni, de együtt vacsorázni vagy éppen kávézni is. Rómában megtapasztaltuk, hogy milyen hatalmas közösséghez tartozunk, és ez megerősített minket a hivatásunkban, a szolgálatunkban. És megerősített abban is, hogy az egyházban szükség van a munkánkra, odafigyelnek ránk.
Forrás: temesvári püspökség sajtóirodája
