Fülére tapasztott kézzel, a tűzijáték hangos robajától megrémült fiam menedéket keresett a karjaimban a csíksomlyói István, a király-koncerten, miközben a fény- és hangáradat lenyűgöző élménye ellenére sem tudtam kiverni a fejemből azon gyermekek képét, akik a háború pusztító robbantásai miatt bújnak szüleikhez. Ha van egyáltalán, akihez bújniuk…
Az István, a király rockopera is tulajdonképpen egyfajta háborút, István és Koppány szembenállását, a trónért folytatott harcát viszi színre, miközben nem titkolja annak értelmetlenség, sokszor szinte kényszerűségét, drámai módon, erőteljes zenei dallamvilággal bemutatva a felek bizonytalanságait, kétségeit, akár a békére, békülékenységükre való nyitottságukat. Több mint negyven éve éppen ezért működik ez a mű és képes 2025-ben is százezernél több embert vonzani a csíksomlyói Nyeregbe, mert nem egy megszépített, túlromantizált külső küzdelmet mutat be, hanem sokkal inkább István és Koppány belső küzdelme által válik igazán szerethetővé a rockopera, amelynek koncertváltozatában most Dolhai Attila alakította Koppányt, Feke Pál, az előadás megálmodója pedig István királyt.
Megrázó filmélményem jut eszembe: a Cold Mountain/Hideghegy című film az amerikai polgárháború idején játszódik. Az egyik jelenet a maga húsba markoló módján, mégis nagyon egyszerűen mutatja be, amint a szemben álló felek az ütközet előtt Istenhez fohászkodnak, az ő segítségét kérik, miközben mindkét oldalon azzal a tudattal mennek a csatába, hogy Isten nevében cselekszenek. A következő rész drámai zenei és képi világgal mutatja be, amint az imént Istenhez fohászkodó személyek egymás vérét ontják a harcmezőn. Tökéletesen szemlélteti a háborúskodó emberek belső motivációit, önigazoló logikáját, miközben rávilágít az egész háború teljes értelmetlenségére, annak hazug voltára. Miközben Istennel „takaróznak”, istentelen módon, az élet szentségét semmibe véve a halál urát szolgálják.
Éppen ezek miatt volt számomra hidegrázós élmény a csíksomlyói Nyeregben, amikor István, Koppány és a többi szereplő együtt, közös énekével kiáltott az égig: „Adj békét, Uram!” Százezernél több ember énekelte velük, akár Istvánnak, akár Koppánynak „szurkolt”, hogy „Adj békét, Uram!” Fohászkodjunk mindannyian, hogy a világ vezetői felismerjék a háború értelmetlenségét, hogy ne vezessék félre az államok polgárait, egymás ellen hergelve őket, hanem tegyenek róla, hogy egyetlen gyermeknek, egyetlen felnőttnek se kelljen a bombák robaja miatt rettegni. „Adj békét, Uram!”
