A szatmári sváb etnikum múltjába és jelenébe nyújtott betekintést a Sathmarland, du meine Heimat – A szatmári svábok a betelepítéstől napjainkig című tudományos konferencia, amelyet a szatmárnémeti Megmaradás Házában tartottak augusztus 7-én és 8-án. A konferenciáról korábban már beszámoltunk, most három előadó segítségével ásunk a téma mélyére. Az előző részben Tempfli Imre lelkipásztor, egyháztörténész, a konferencia szervezője a szatmári svábok betelepedéséről írt, ebben a részben pedig Baumgartner Bernadette a szatmári német mozgalom és a katolikus egyház 1920–1940 közötti viszonyát elemzi.
Az 1920. június 4-i trianoni szerződés értelmében Szatmár vármegye az ott lévő sváb falvakkal együtt Romániához került, Mérk, Vállaj és Zajta kivételével. A 18. század folyamán idetelepített svábság – szokásait továbbra is őrizve – a nyelvi elmagyarosodás előrehaladott állapotában volt. A Nagykároly környéki falvakban sok esetben már csak az idősebb generáció beszélte anyanyelvként a sváb nyelvet, a fiatalabbak már magyarul beszéltek. Sváb anyanyelvüket az elzártabb bükkaljai falvak (Alsóhomoród, Krasznabéltek, Krasznasándorfalu, Nagyszokond, Szinfalu) és Kisdengeleg lakói az 1980-as évek végéig őrizték; akkor nagy részük kivándorolt Nyugat-Németországba. A svábok nagy része falun élt, és mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, szőlőtermesztéssel foglalkozott. A falvak katolikus iskoláiban az 1910-es évek elején már csak magyarul tanultak és a prédikációkat is magyarul tartották, de több faluban, valamint egyes templomokban még imádkoztak és énekeltek németül. A német értelmiség, tehát a német nyelvű felsőfokú iskolákat végzett réteg hiányzott ebben a kis közösségben. Így a svábok sem politikailag, sem kulturálisan nem nyilvánultak meg 1920 előtt.
Az egyetlen politikai szereplő a magyar állam volt. Ez a helyzet radikálisan megváltozott az impériumváltást követően. Új politikai szereplők jelentek meg a térségben, akik egytől egyig felfedezték maguknak a szatmári svábokat. A legfontosabb és uralkodó politikai szereplő a román állam volt. A román vezetés célja a két világháború közötti időszakban a megszerzett területek megtartása volt. Ezt szem előtt tartva a másfél milliós magyar kisebbség veszélyesnek számított vélt vagy valódi revizionista magatartása miatt, amelynek gyengítésére törekedett. Ebben az összefüggésben fedezték fel a szatmári svábokat, akik magyar érzelműnek bizonyultak, akiket tehát le kellett választani a magyar kisebbségről. Románia két legnagyobb számú kisebbsége, a magyar és a német, igyekezett a maga létszámát és ezzel politikai erejét növelni. Az Országos Magyar Párt meg akarta tartani a szatmári svábokat a magyarság számára, míg a németség meg akarta szerezni magának őket. Így felértékelődött az addig elfelejtett, illetve figyelmen kívül hagyott szatmári sváb lakosság. Az 1920-as évek elején bánáti sváb, illetve szász politikusok jártak Szatmárban azzal a céllal, hogy felmérjék a svábok helyzetét. Ugyanakkor egy újabb érdeklődő is jelentkezett: mégpedig a különböző társadalmi szervezetek révén maga az anyaország – vagyis Németország. Ekkor jelent meg a német öntudat felélesztésének, erősítésének, valamint a magyarosodás megállításának és visszafordításának a célja.
Az első fontos mozzanat 1925/1926 fordulóján a tanítók számára Nagykárolyban szervezett német tanfolyam volt. Ennek az eseménynek a záróakkordjaként 1926 januárjában megalakult a szatmári svábok első politikai szervezete, a Német-sváb Népközösség Szatmári Körzet (Deutsch-schwäbische Volksgemeinschaft Gau Sathmar). Elnöke a svájci származású, krasznabélteki földbirtokos Fritz Winterhofen lett. A Volksgemeinschaft vezetősége német iskolákat és német prédikációt kért minden faluban. Mivel az iskolák a katolikus egyház kezében voltak, mindkét kérés az egyház felé irányult.
Csakhogy a szatmári német mozgalom egyes vezetői már tevékenységük kezdetén egyházellenes magatartást tanúsítottak. Követeléseiket éles papellenes köntösbe öltöztették, és érvelésükben csak a származás tényére összpontosítottak, figyelmen kívül hagyva az egyes falvak nyelvi elmagyarosodásának mértékét. A közéletben valóságos harc bontakozott ki az iskolák anyanyelvének meghatározása körül. A különböző tanügyi törvények értelmében az iskolák tannyelve az anyanyelv vagy az állam nyelve lehetett. Problémák azokban a falvakban adódtak, amelyekben a szülők a magyar tannyelvet kérték.
Az iskolák sorsa 1934-ben végleg eldőlt: a sváb vagy sváb származású falvak katolikus iskoláiban kötelezően be kellett vezetni a német tannyelvet, és ahol ez nem történt meg, ott a hatóság bezáratta az egyházi iskolát. Csak Krasznabélteken maradt magyar nyelvű oktatás a katolikus iskolában. Sem az egyházmegye vezetősége, sem a papság nem nézte jó szemmel a katolikus iskolák elleni rendelkezéseket. A mozgalom iránti ellenérzéseket tovább tetézte a Körzeti Hivatal (Gauamt) XI. Piusz pápához 1928-ban intézett memoranduma, amely a részben jogos, részben jogosnak vélt követelések mellett becsületsértő megjegyzéseket tartalmazott a szatmári papságról.
1930-ban a temesvári egyházmegyéből érkező (német) Fiedler Istvánt kinevezték az egyesített szatmár-nagyváradi egyházmegye püspökévé. Mind a román állam, mind a szatmári Körzeti Hivatal/Gauamt nagy reményeket fűzött az új püspök személyéhez. Azt várták tőle, hogy teljesíti a német követeléseket, vagyis német iskolai tannyelvet és német egyházi szolgálatot vezet be minden faluban, és aktívan részt vesz majd a visszanémetesítési mozgalomban. Mivel ez nem történt meg, Fiedler püspök hamar a politikai támadások kereszttüzébe került. Végül 1939-ben – miután 12 papja is részt vett egy államellenesnek minősített szervezkedésben – Bukarestbe rendelték, ahol ultimátumot kapott: ha lemond, megmentheti a papjait, amennyiben viszont nem mond le hivataláról, papjait hazaárulás vádjával bíróság elé állítják. Fiedler püspök lemondott.
Feltehető a kérdés, hogyan alakult volna az egyház és a német mozgalom viszonya, ha a mozgalom egyes vezetői nem lettek volna egyházellenesek…
Baumgartner Bernadette
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/34-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (Összeállította: Szász István Szilárd)
