A szatmári sváb etnikum múltjába és jelenébe nyújtott betekintést a Sathmarland, du meine Heimat – A szatmári svábok a betelepítéstől napjainkig című tudományos konferencia, amelyet a szatmárnémeti Megmaradás Házában tartottak augusztus 7-én és 8-án. A konferenciáról korábban már beszámoltunk, most három előadó segítségével ásunk a téma mélyére. Az első részben Tempfli Imre lelkipásztor, egyháztörténész, a konferencia szervezője a szatmári svábok betelepedéséről ír.
Az 1930-as években Vonház István, a svábok történelmének nagy ismerője szerint a szatmári svábok száma 40 000 volt. Hogyan került ide ez az etnikum Szatmár vármegyébe? Mi késztette arra, hogy szülőföldjét elhagyja? Miért épp Magyarországot választotta? Milyen haszon származott abból, hogy ide telepedett? Erről szól ez a tanulmány, amely a 2025. augusztus 7–8-a közötti Szatmári Sváb Konferencia keretében hangzott el.
Felső-Svábország a történelmi Németországnak az a háromszög alakú földrajzi része, amely a Sváb-Albok déli peremvonala, a Boden-tó és a Duna jobb oldali mellékfolyója, a Lech között terül el. 1268-tól a Habsburgok által uralt Elő-Ausztria része volt. A reformáció végére katolikus maradt. A vallásháborúk utolsó akkordja, a harmincéves háború (1618–1648) azonban sok bajt, szenvedést, vért és tragédiát hozott rá: a lakosság 40%-a meghalt. Akik megmaradtak, azok fosztogatás, rablás, gyilkosság és gyújtogatás révén teljes nyomorba jutottak.
Buda visszafoglalása után (1686) elkezdődött az iszlám kiűzése Magyarországról. 1688-ban ült össze Bécsben a Koronatanács, amely úgy rendelkezett, hogy a királyság sűrűbben lakott részeiből a ritkábban lakott, elpusztított területekre adókedvezményekkel, ingyenes földosztással, akár külföldről is telepeseket kell behozni. 1689 és 1693 között Felső-Svábországból több ezren vándoroltak ki Magyarországra! Ez volt az első migrációs hullám.
A kivándorlások okaelsősorban a Franciaország és a Német-római Birodalom között dúló állandó háborúk voltak. Az ezek során számtalanszor kivetett hadiadót (a katonaság eltartása) a jobbágyok nem tudták előteremteni a katonák „fosztogatásai, rablásai és más nyomorúság” miatt.
A szegénység is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sokan vándorbotot vegyenek a kezükbe. Az éhség sok jobbágyot kényszerített arra, hogy Magyarországra kivándoroljon.
A sváb öröklési rendszer volt a kitelepedés harmadik oka. Felső-Svábország területén ugyanis az ún. „egyörökös jog” volt érvényben. A birtokot osztatlanul vagy a legidősebb, vagy a legfiatalabb fiú kapta. A kiszorított örökösöket pénzzel kártalanította, akik legtöbbször béresként testvérük földjén maradtak. Egy út volt még járható számukra: a kivándorlás.
Az urasági önkény is erre ösztönözte őket. A legtöbb telepes földhözkötött jobbágy volt. Nemcsak hogy nem hagyhatta el ura földjét, de engedélye nélkül meg sem házasodhatott. Ha nem volt háza, vagy a hozzá szükséges pénzt kevesellte a földesúr, kérését csak akkor hallgatta meg, ha a jobbágy megígérte, hogy kivándorol.
Miért épp Magyarországra? A török kiűzése után Magyarország egy évszázadig a béke és a jólét szigetének számított. Egy ekkortájt szerzett népdal valóságos földi paradicsomnak írja le: „Magyarhon a leggazdagabb, / Bor, búza nő ott szép nagyra, / Günzburgban hirdették e szót, / S hajó köt ki már a partra. / Van ott hal, barom, szárnyas is, / S mezők várnak a nyájra, / Ki most indul Magyarhonba, / Aranykor vár ott rája.” Ezért semmi sem tudott gátat vetni az oda való kivándorlásnak!
A szatmári svábok betelepítésének kezdeményezője gróf Károlyi Sándor (†1743) volt. Szándékát a Bécsi Udvari Kancelláriának már egy 1712. április 5-i beadványában megemlítette. Ebben megrázó képet fest a vidékről: „… a gyógyíthatatlan pestis, a nagy károkat okozó árvizek, sáskák és egerek által tönkretett vidéken se állat, se ember nincs, amely a közterheket vállalná.”
Felhívásának élénk visszhangja támadt. 1712 tavaszán több mint ezer ember – főként szegény napszámos és eladósodott paraszt (!) – özönlött Ulmba, hogy ott hajóra szálljon.
Károlyi az első telepesekkel 1712. június 16-án kötött szerződést Pozsonyban. Ezek július 15-én érkeztek meg Nagykárolyba. Barkóczi Krisztina (†1724) grófnő Csanálosra, Nagykárolyba, Csomaközre és Kaplonyba telepítette szét őket.
Mivel a gróf eredetileg csak 100-200 bevándorlóra számított, de ehelyett 1400-an jöttek, meg aztán a legtöbbjüknek a kevés pénze is elfogyott az úton, se igavonó állatot, se mezőgazdasági szerszámokat (kapák, ekék, ásók, szekerek) nem vásárolhattak. Hamarosan megindult a szökés. A mors hungaricus (a magyar halál) is könyörtelenül szedte áldozatait. Az 1712-ben Szatmárba érkezett 251 férfi közül 74 maradt, 91 megszökött, 28 pedig meghalt.
A szatmári első telepítés látszólag kudarccal végződött. A belőle levont tanulság azonban, mely szerint az uralkodók a továbbiakban csak a rendezett és tervszerű kivándorlást támogatták, oda vezetett, hogy a későbbi betelepítések eredményesebbek lettek itt is.
1712 és 1838 között Szatmárban 31 községben már 2072 sváb bevándorló családról tudnak az összeírások. Ha egy családra négy főt számítunk, ez több mint 8000 telepest jelent. Számuk 1930-ban pedig már több mint 40 000 volt!
Összegzésképp Vonház Istvánnal (†1945) „megállapíthatjuk, hogy a Károlyi-grófok egy századot meghaladó telepítési munkája nem volt hiábavaló. (…) Az egykor elhagyatott, puszta telkeken virágzó községeket épített, a hajdan kopár mezőket és vadon erdőségeket termékeny földekké változtatta a sváb telepesek szívós, kitartó munkája.”
Ezt a sommás ítéletet azzal egészíteném ki, hogy mivel katolikusok voltak, hozzájárultak amagyar katolikus egyház megerősödéséhez. Nekik köszönhető a szatmári egyházmegye megalakulása is!
Befejezésül elmondhatjuk, hogy Károlyi Sándor betelepítési akciója a Felső-Svábországból származó svábjaival valóban áldásnak bizonyult az egész környékre.
Tempfli Imre
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/34-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (Összeállította: Szász István Szilárd)
