† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!
Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”
Lk 12,49-53
Engedni, hogy megalázzanak? Megbocsátani a bántalmazónak? Oda tartani arcunkat annak, aki már sokadjára ütlegel? Öleléssel fogadni azt, aki tőrrel jön ellenünk? Emberszámba venni azt, aki ellopta becsületünket? Békésen várni, hogy rongy garasért adjanak el bennünket? Az evangélium logikája messze felülírja világunk farkastörvényeit, ahol annak van igaza, aki hangosabban mondja, aki többet birtokol, aki a hatalmasok közé számláltatik, mégis az evangélium szelíd ereje legyőz és meggyőz bennünket és a világot is, ha engedjük. Azonban mintha azt látnánk, hogy a kereszténység, vagy egyáltalán az evangéliumi örömhír nem váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket. Nem? Hiszen kétezer éve van jelen a kereszténység, a megváltás, az üdvösségtörténet megtörtént, mégis úgy tűnik sokak számára, ez nem több, mint egyszerű ténymegállapítás, egyfajta elméleti tudás. Az evangélium életeket, közösségeket és világot átformáló ereje semmit sem veszített erejéből, hiszen csendben, lassan, mint a tésztában lévő kovász, dolgozik. Talán sokan kárhoztatják a világot, megint sokan magát az egyházat is, görcsösen ragaszkodva egyik vagy másik irányzathoz, de sokszor elfelejtik (és felejtjük) azt, hogy nem is a gitár és nem is az orgona üdvözít, hanem akiről szól. Vagy hasonló példát említhetünk, ha a kézből vagy nyelven történő áldozásról ejtünk szót. Lényeg nélküli kereszténységünk a formákba temetkezik, azokból próbál sok esetben erőt meríteni ahelyett, hogy a mindennek forrásához fordulna.
Jézus a mai evangéliumban tisztázza, hogy a Krisztus-követés szakítást jelent a világgal, de nem úgy, mint annak idején a katharok (eretnek szekta), hiszen mi a világba kaptunk küldetést, és nem csupán a számunkra szimpatikusokhoz. Jézus nagyon is realista módon elmondja, hogy mi történik akkor, ha valaki nyomába szegődik, hogyan fognak hozzá viszonyulni, milyen sors vár rá. Platón Az állam című művében már jóval Krisztus előtt írja, hogy ha volna egy igaz ember, aki minden körülmények között az igazságot követné, akkor az emberek gyűlölnék, megvetnék és végül keresztre feszítenék őt, hogy ez az ember megtanulja, hogy nem kell igaznak lenni, elég, ha annak tűnik. Jézus nemcsak igaznak bizonyult, hanem példát is adott, hiszen a Krisztus-követő nem elégedhet meg azzal, hogy „olyannak látszik”, „annak tűnik” – ízig-vérig krisztusinak kell lenni. Ahogyan egyszer egy idős – elhunyt – asszonyról mondták falustársai temetésén: „ő volt itt közöttünk az evangélium csendes hangja”.
Olasz Béla
