Helyszín: az Assisi Szent Ferenc Leányai (CSFS) nővérek vezette Isteni Irgalmasság Háza hospice Temesváron, a kora reggeli órákban. Az ágyakban könyörtelen, halálos kórban szenvedő betegek fekszenek — legtöbben végstádiumban —, és az életük percről percre fogy. Savia nővér, a központ koordinátora, felkeres minden kórtermet, megtekinti a betegeket, majd megáll egy ágy mellett. Hosszasan nézi az ott fekvő, szenvedéstől elgyötört arcú embert, majd elküldi az ügyeletes ápolónőt, hogy hozzon egy gyertyát. Meggyújtja, csendben az éjjeliszekrényre helyezi, és halkan imádkozni kezd… mert ez az egyetlen, amit még megtehet azért a betegért. Nem sokkal később a haldokló eltávozik az élők sorából. Kutatók szerint a hallás az utolsó érzék, amely a halál beállta előtt megszűnik. Így az utolsó szavak, amelyeket ez az ember még felfoghatott, Savia nővér imája volt, amely a lelkével együtt szállt az ég felé.
Hogy hányszor hangzott el ez az ima a temesvári hospice-ben töltött évek alatt, csak azok a lelkek tudnák megmondani, akik magukkal vitték azt a hátramaradottak utolsó gondoskodásaként, utolsó üzeneteként.
Augusztus 3-án, a Temesvár napja alkalmából szervezett ünnepi eseményen öt személyiség vehette át a Temesvár Díszpolgára címet. Köztük volt Savia (Ľubica) Lukáčová nővér is, az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációjának tagja, aki 15 évig, 2007-2022 között vezette a Isteni Irgalmasság Háza hospice palliatív központot. A laudációt Herbert Grün, a Temesvári Egyházmegyei Caritas Szervezet ügyvezető igazgatója mondta, az ünnepségen a temesvári püspökség képviseletében jelen volt Dirschl Johann általános helynök.
„Egész életét a szenvedők szolgálatának szentelte, és a város első palliatív központjának, az Isteni Irgalmasság Háza hospice-nak a lelkévé vált. Mély együttérzéssel és az emberi méltóság iránti etikai elkötelezettséggel nyújtott lelki támaszt a betegeknek és családjaiknak a legnehezebb pillanatokban, ott, ahol az orvostudomány már nem tudott segíteni” – olvasható Savia nővérről a Temesvár Polgármesteri Hivatal honlapján.
Savia nővért a díszpolgári cím átvétele alkalmából kértük beszélgetésre.
Mikor döntött úgy, hogy belép Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációba?
1977-ben léptem be a rendbe, de titokban, mert senki sem tudott róla – még a szüleim sem, tizenöt éven keresztül, mivel a kommunista rendszer idején történt (az akkori Csehszlovákiában – a szerk. megj.), mi pedig civil ruhában jártunk. Abban az időben nem sokat tudtam a szerzetesi életről. Az utcánkban lakott egy asszony, aki egyik nap többeket közülünk, fiatal lányokat, meghívott egy vasárnapi kirándulásra. Vonattal utaztunk egy intézetbe, ahol pszichés betegeket és fogyatékkal élőket ápoltak. Ott láttam először életemben szerzetesnőket rendi ruhában. Beszélgettünk velük, és nagyon megkedveltem őket. De a nővéremnek még jobban tetszett, akit mélyen megérintett az életük, és közelebbi kapcsolatot szeretett volna kialakítani velük – bár akkor még hivatalosan nem létezett kolostor. A nővérem a nyári szünetben néhány hétre elment hozzájuk, én pedig elkísértem, mert nem akart egyedül utazni. A vakáció után azt mondta, hogy a szerzetesi élet eszménye elérhetetlennek tűnik a számára. Ez az állítás mélyen megérintett, mert őt – akkor és most, több mint hatvan év után is – a legjobb embernek tartom, akit valaha ismertem. Ő a példaképem, és nem tudtam elképzelni, milyen eszmény lehet elérhetetlen egy ilyen embernek. Érdeklődni kezdtem, és megtudtam, hogy a nővérem akkor már azért imádkozott, hogy a hivatása szálljon másvalakire. És ez a személy én lettem. Így kerültem a kongregációba. Kezdetben egy kórház szülészeti osztályán dolgoztam, a szülőszobában. Később a főnöknő más osztályokra is küldött – így kerültem a sebészetre, majd a geriátriára. Ha most visszagondolok, az évek során tanúja voltam az emberi életnek a születéstől a halálig. Végül egy időseknek fenntartott panzióba kerültem. Ez nem klasszikus idősotthon volt, hanem két nagy, öt emeletes épület, ahol körülbelül nyolcvan idős ember lakott – egyesek egyedül, mások a házastársukkal –, akik kisebb-nagyobb mértékben segítségre szorultak. Az alagsorban voltak az orvosi rendelők, rehabilitációs és fizioterápiás helyiségek, a konyha és a mosoda. Több mint öt évig voltam ott főnővér, megtanultam, hogyan kell nagyobb csapatot vezetni, és sok tapasztalatot szereztem. Több civil ruhás szerzetesnő dolgozott velem együtt. A panzió igazgatónője a kommunista ideológia és rendszer híve, mégis nagyon jól együtt tudtunk működni, mert korrekt és rendszerető ember volt. A rendszerváltás után, a kilencvenes években rákos lett, pedig csak 44 éves volt. Akkor már egy kórházban dolgoztam, ahol a többi szerzetesnővel együtt egy osztályt vezettünk. Mivel megváltoztak az idők, hivatalosan is viselhettük a rendi ruhát. Az egykori igazgatónőm felkeresett, és megkért, hogy ápoljam őt élete végéig. Így is tettem. Közben megtért és meggyónt.
Hogyan került Romániába, Temesvárra?
Az általános főnöknő küldött ide azzal a misszióval, hogy segítsek és gyűjtsem össze a nővéreket (Románia területéről, akiket a kommunista rendszerben elűztek a rendházukból, a kongregációt pedig feloszlatták – a szerk. megj.). 1995. július 5-én léptem át a határt. Akkor hallottam először folyékonyan románul beszélni. Mire Temesvárra értem, én is megtanultam egy mondatot románul: „Pentru tine, din iubire…” („Érted, szeretetből…”)
Mielőtt idejött, hallott már Romániáról, Temesvárról? Tudta, hová érkezik?
Semmit sem tudtam. A rendünk első általános káptalanján, amelyet a kommunista rendszer bukása után tartottak, két nővér is részt vett Romániából, Szászvárosból. Számunkra ez különlegesebb élményt nyújtott, mivel a romániai nővérek, az elszigeteltség miatt, megőrizték a régi szokásokat, a régi képzést – talán még a II. vatikáni zsinat előtti időkből is. Mégis, a temesvári kolostorban nagyon sokat tanultam az idősebb nővérektől.
Miből állt a temesvári tevékenység?
Körülbelül fél évig próbáltam megtanulni románul – jó ismerősök segítségével, akik eljöttek hozzánk a kolostorba, valamint a zsebemben lévő szótár segítségével. Ezután elkezdtem a terepen dolgozni. A nyelvet az idős betegek révén is tanultam, akiket ápoltam, mivel 1996-tól bekapcsolódtam a Temesvári Egyházmegyei Caritas Szövetség keretében működő otthonápolási, házigondozói szolgálatba. Áldás volt számomra, hogy olyan emberekkel találkozhattam, akik bevezettek ebbe a társadalomba. Például Gabi Borș asszony, az otthonápolás koordinátora, igazi áldást jelentett a számunkra. A szárnyai alá vett bennünket, és lépésről lépésre megtanított, hogyan illeszkedjünk be a helyi közösségbe. Nem sokkal az érkezésem után, a temesvár-belvárosi Szent Katalin-templomban találkoztam a szlovák hívek csoportjával. Nagy és kellemes meglepetés volt, továbbá igazi lelki vigasz — mert azonnal segítőkészen fordultak felénk. Idővel megismertem az egyházmegye többi szlovák közösségét is, ellátogattam hozzájuk Temesvukovára, Újjózseffalvára, Beresztócra, Temesbökénybe (ide gyakrabban jártam), Gátaljára, Nagykomlósra, Angyalkútra, Szapáryligetre és Monostorra. A Püspökség kérésére nővértársaimmal papok ápolását is vállaltuk, köztük dr. Adalbert Boros címzetes érseket, Sebastian Kräuter püspököt és Zirener atyát gondoztuk. Nyolc évig dolgoztam önkéntesként, közösen azzal a két társammal, akikkel együtt érkeztem Temesvárra: Skolasztika nővérrel és Jana nővérrel.
Hogyan került kapcsolatba a Caritas Szövetséggel?
A Temesvári Római Katolikus Püspökség közvetítésével. Elmentünk a püspökségre, hogy érdeklődjünk, hol tudnánk tevékenykedni a küldetésünk és karizmánk szerint – vagyis a betegek ápolásában. Sebastian Kräuter püspök a Caritas Szövetséghez irányított bennünket. Ebből az együttműködésből született meg később az ötlet, hogy egy hospice típusú palliatív ellátó központot hozzunk létre Temesváron, a régi kolostorunkban. A hivatalos megnyitóra 2006. november 21-én került sor. Jól emlékszem, mert szokatlanul meleg nap volt, közel 20 fokos hőmérséklettel. Az ünnepségen jelen volt Jan Soth, a Szlovák Köztársaság bukaresti nagykövete, valamint felesége, Eva is. Ő és a Bukarestben akkreditált nagykövetek feleségeinek egy csoportja, anyagilag is támogattak bennünket. Szerencsénk volt, hogy a Caritas Szövetség felkarolta a projektünket, és beillesztette a már meglévő egészségügyi-szociális kezdeményezései közé. Segítettek, és a mai napig támogatnak bennünket – németországi és más európai jótevőkkel együtt. Így történt, hogy 2007. február 6-án fogadhattuk az első beteget az Isteni Irgalmasság Háza hospice palliatív ellátó központban. Kezdetben nem volt könnyű, de később kialakult az együttműködés az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral, megkaptuk az akkreditálást, és kórházként is elismertek. Hatalmas munka volt, különösen nekünk, akik csak maroknyian voltunk. De ez sikeres és szükséges projekt Temesvár számára – akkoriban az első ilyen típusú központ volt az ország nyugati részén.
Mit jelent Önnek ez az elismerés?
Először is örültem, mert ezzel a díszpolgári címmel elismerték a palliatív ellátásban végzett munkát. Emellett úgy gondolom, hogy ez az elismerés mindazokat illeti, akik velünk, a nővérekkel együtt dolgoztak és dolgoznak. Tulajdonképpen én csak képviselem őket, mivel én vagyok itt a legidősebb. Mégis feltettem magamnak a kérdést: Miért éppen én? Hiszen nem tettem semmi rendkívülit, csak azt, amit Isten kért tőlem, a szolgálatot, amit Ő rendelt a számomra. És ezt a szolgálatot teljes szívvel, szeretettel öleltem magamhoz. A szeretetet pedig nem lehet megmagyarázni – azt megélni lehet. Eddig – és most is – egy dolgot minden nap megteszek: Isten elé viszem a szolgálatomat, és kérem az ő áldását. És ezt ajánlom mindenkinek. Mert így megláthatjuk, hogyan munkálkodik Isten, hogyan készít nekünk kellemes meglepetéseket és csodákat. A díjátadó napján Pater Berno Ruppra gondoltam, hiszen 2005 óta ő is Temesvár díszpolgára. A jelenlévők közül sokan, köztük az önkénteseink is, azt mondták az ünnepség után, hogy az az eszmény, amit mi képviselünk, másokat is megérinthet. Lehet ösztönzés a fiatalok számára, akár a hivatás szempontjából is. Szép lenne, ha a példánk nyomán valaki hivatást kapna, vagy csatlakozna a hospice csapatához.
Hová tér vissza most, ha elhagyja Temesvárt?
Moldovába, Satul Nou településre, Târgu Ocna és Onești közelébe. Hárman vagyunk nővérek, akik öt faluban látjuk el a betegek és az idősek gondozását. Most azt a feladatot vállaltam, hogy elszállítom a betegeket a különböző kórházakba egynapos kivizsgálásokra, 50–60 kilométeres körzetben. Kora reggel indulunk, és amikor végeznek a vizsgálatokkal, hazaviszem őket. Nyugdíjas vagyok, van időm.
Ott is együttműködik a Caritas Szövetséggel?
Igen, együtt dolgozunk a jászvásári (iaşi-i) egyházmegye Caritas szervezetével. Én szerződéses önkéntesként tevékenykedem, a másik két nővér pedig alkalmazottként. Ez egy nagyon szép munka, amelyből sokat tanultam. Az emberek ott alázatosabbak, nem lázadnak minden apróság miatt, mert mély a hitük. Alig várom, hogy visszatérjek. Ott például főzök is azoknak, akiknek már nincs erejük elkészíteni az ételt. Nagyon szeretek a konyhában sütni-főzni. A helyiektől kapok zöldségeket, fűszernövényeket a kertjükből, néha levágnak egy-egy tyúkot is, én pedig elkészítem, megfőzöm, és elviszem nekik az ételt. Ott más az élet. A legtöbb idős embernek nincs vezetékes víz a házában, így ha viszünk nekik egy vödör vizet, az már hatalmas segítség. Nagyon jól feltalálom ott magam. De Temesvár is a szívemben maradt, mindig örömmel jövök vissza ide.
Hány évig élt Temesváron?
Közel 30 évig. Az elmúlt hónapban részt vettem az általános káptalanunkon, ahol a jelen lévő nővéreknek elmondtam, hogy azt kívánom nekik: legyen részük olyan élményekben, mint amilyeneket én éltem át a romániai misszióm során. Ez alatt az időszak alatt sokat gazdagodtam lelkileg. Azokra a nővérekre is szeretettel gondolok, akik már nincsenek közöttünk, hiszen mindegyiküktől tanultam valamit. Isten ajándékának, kegyelmének tartom, hogy ide küldött engem.
Köszönjük szépen, hogy időt szakított ránk.
A laudációban, amelyet Herbert Grün ügyvezető igazgató mondott a Temesvár Díszpolgára cím ünnepélyes átadása alkalmával, néhány életrajzi adat is elhangzott. Sávia (Ľubica) Lukáčová nővér 1957. november 17-én született Rózsahegy városban (szlovákul Ružomberok, németül Rosenberg), Szlovákia északi részén, egy szerény körülmények között élő családban: édesanyja laboráns, édesapja diszpécser volt. A család négy gyermeke már kiskorától megtanulta, hogyan kell segíteni otthon, és életkoruknak megfelelő feladatokat láttak el. Ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor az édesanya megbetegedett, és férje a gyermekekkel együtt szeretettel és odaadással ápolták őt tizennégy éven keresztül. Sávia nővér egy műszaki iskolában tanult, majd egészségügyi ellátásra szakosodott. A temesvári hospice központ megszervezése és megnyitása érdekében több hasonló intézményt látogatott meg és tanulmányozott — például Brassóban, Svédországban, Csehországban és Németországban. 2022-ben nyugdíjba vonult, ám úgy döntött, hogy Romániában marad, és továbbra is segít egy moldovai központban, együtt saját szerzetesi közösségének nővéreivel.
Savia nővér élete élő tanúságtétel a csendes odaadásról, a megélt hitről, a fáradhatatlan szolgálatról és arról a szeretetről, amely nem vár viszonzást. Legyen szó szülőszobáról, hospice-ról, moldvai konyháról vagy hosszú utakról a kórházak felé – mindig magával vitte azt a fényt, ami megérintette a környezetében élőket. Egyeseknek vigaszt jelentett, másoknak inspirációt, sokaknak pedig a tettekben megnyilvánuló szeretetet. És ha össze kellene foglalni mindazt, amit tett, amit nyújtott, amit megélt, elég lenne csupán ennyit mondani: Érted, szeretetből.
A temesvári püspökség sajtóirodája
Forrás: gerhardus.ro
