Székelykeresztúr egyik meghatározó huszadik századi személyiségét, Orbán János (1878–1959) plébánost és esperest posztumusz Pro Cultura díjjal tünteti ki Székelykeresztúr önkormányzata. Balázs Mihály, a székelykeresztúri római katolikus plébánia gondnoka és önkormányzati képviselő fáradhatatlan kutatásba kezdett, hogy a plébános örökségét ismét közkinccsé tegye. A díjra is ő terjesztette fel. Vele beszélgettünk Orbán János személyéről, jelentőségéről.
A díjat az augusztusi székelykeresztúri városnapok keretében adják át, méltó főhajtásként a város történetének, közéletének és kultúrájának kiemelkedő alakja előtt. Balázs Mihály felkutatta Orbán János testvérének, Orbán Károlynak az unokáját, Osváth Ágnest, aki Marosvásárhelyen él, és gyermekkorában sok időt töltött Székelykeresztúron nagybátyjánál. Osváth Ágnes értékes információkat osztott meg Orbán János életéről, és ő lesz az, aki Bálint István keresztúri plébánossal együtt átveszi a díjat augusztus 1-jén az Ugron kastélyban tartandó dísztanácsülésen.
Orbán János nevét nemcsak a katolikus egyházközségben, hanem az egész város közéletében megbecsülés övezte. A közösség mély tiszteletét jelezte, hogy 1926-ban, pappá szentelésének 25. évfordulóján az egész város – felekezeti hovatartozás nélkül – ünnepelte őt. Nem véletlen, hogy Balázs Mihály önkormányzati képviselő, a helyi római katolikus plébánia gondnoka őt terjesztette fel a Pro Cultura díjra. Mint mondja, „ő az egyházközség és a város kimagasló személyisége”, Orbán János élettörténete, munkássága olyan örökség, amely méltó arra, hogy ne csak az egyház, hanem a város egésze is hivatalosan elismerje.
Balázs Mihály elmondta, hogy az egyházközség soha nem feledkezett meg róla. Évekkel ezelőtt már felmerült egy emlékszoba kialakításának ötlete. Azóta dokumentumokat, kéziratokat, cikkeket kutattak fel, amelyeket egy tanulmányban terveznek közölni, de egy kötet elkészítése is felmerült, amelyben feltárnák a néhai plébános hagyatékát.
Orbán János 1878. december 26-án született Székelyudvarhelyen. A teológiát Gyulafehérváron végezte, majd 1901-ben szentelték pappá. Pályafutása során káplánként szolgált Torján, Piskitelepen, majd 1907-ben került Székelykeresztúrra. Itt lelkészként, később plébánosként, majd 1929 és 1939 között esperesként szolgált. De tevékenysége messze túlmutatott az egyházi kereteken.
Írói vénával megáldott pap
Nevéhez fűződik a Székelykeresztúr története című, 1943-ban a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. gondozásában megjelent várostörténeti monográfia, amely egyszerre tekinthető tudományos alaposságú helytörténeti munkának és szépirodalmi igényű olvasmánynak. Orbán János 1939-ben vonult nyugdíjba, azt követően kezdte megírni a város történetét. A II. bécsi döntés nyomán a település 1940-től Magyarországhoz tartozott, míg a II. világháborút követően ismét vissza nem csatolták Észak-Erdélyt Romániához. A könyv miatt később Orbán János házi őrizetbe is került, mivel a könyv nem festett túl kedvező képet a román hatóságokról. „…szerzője szépírói vénával rendelkezik: könyvét színes, plasztikus nyelvezet, olykor metaforikus beszédmód, illetve bizonyos részeiben izzó szenvedély jellemzi” – írta a kötetről Zsidó Ferenc a Művelődés hasábjain.
Emellett Orbán János több mint ezer cikket írt az Alkotmány, a Közművelődés, az Erdélyi Tudósító, A Hírnök és a Székelykeresztúr című lapokba. Naplószerű, önéletrajzi ihletésű írásai jelentek meg a nagyváradi Magyar Lapok újságban. Balázs Mihálynak sikerült feltárni, hogy számtalan cikket Siculus álnéven írt alá. Erre a Siculus álnév alatt írt önéletrajzi írásai nyomán jött rá, amelyben az élete fontos, beazonosítható mozzanatairól, tényeiről írt, amiket be lehetett azonosítani. Orbán János jelentős publikációs tevékenységet folytatott. Főbb művei között említhető még A lélek útján (1923) című kötete és a Zúg a havas (1937) című regénye. Utóbbi könyve két világnézet harcáról szól, a keresztény és a keresztényellenes világnézet szembenállását mutatja be.
A bátor kiállás embere
Balázs Mihály elmondta, hogy Orbán János egyházi feladatai mellett aktív szereplője volt a közéletnek. Részt vett a város irodalmi és kulturális életében, ő lett az „országzászló-mozgalom” helyi vezetője. Nem riadt vissza a politikai kiállástól sem. Alelnökként részt vett az Országos Magyar Párt udvarhelymegyei munkájában. Bátran felszólalt a kommunista propaganda ellen, és következetesen képviselte a keresztény sajtó megerősítésének ügyét. Az 1937-es Római Katolikus Népszövetség nagygyűlésén határozottan bírálta a kommunizmust és az azzal rokonszenvező magyar lapokat.
Egyik legendás fellépése egy tanácsülésen történt, ahol Székelykeresztúrt országos rendelkezés nyomán a meggyilkolt I. G. Duca román miniszterelnökről kívánták elnevezni. Orbán János így érvelt: „Még ha I. G. Duca élne is, ő sem szeretné, hogy Székelykeresztúrt róla nevezzék el” – idézte fel Balázs Mihály. Az új név végül érvénybe lépett, de az ellenvélemény megmaradt a helyiek emlékezetében.
Orbán János nemcsak szónok, hanem gyakorlati ember is volt. 1909-ben ő kezdeményezte és építtette a korszerű plébánia épületét, amely jelentősen hozzájárult a város akkori arculatának javításához. Orbán János a Domus Históriában ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az épület „(…) megdíszítette a városias jellegű szkeresztúri nagy piacot.” Az új plébánia építésére azért volt szükség, mert a régi épület egészségtelennek bizonyult, falai nedvesedtek. Az új plébánia épületét Orbán János tervezte, a kivitelezési munkálatokat pedig Szabó és Minik vállalkozók végezték. A templomot is gondosan karbantartotta.
Számos történet tanúskodik személyes bátorságáról és emberségéről. Például amikor egy etédi vásáron történt rendőrgyilkosságot követően atyhai embereket kínoztak a hatóságok Keresztúron, hogy elmondják, ki követte el a gyilkosságot, Orbán János engedély nélkül bement a fogvatartottakhoz, hogy meggyóntassa őket. Vagy amikor Daday Gerő festő Báthory Istvánról készített festményt, Orbán János biztosított számára teret a plébánián.
Orbán János posztumusz elismerése méltó tisztelgés egy olyan ember előtt, aki egész életét a közösségnek, hitének és a kultúrának szentelte. Balázs Mihály kutatómunkája és elkötelezettsége nélkül e gazdag örökség sok részlete rejtve maradt volna. A díj nemcsak Orbán János emlékét őrzi, hanem a közösség összefogását és a múlt iránti tiszteletet is jelképezi.
Felvettek, papnövendék lettem…
1894. A székely anyavárosból hatan érkeztünk a püspöki városba „konkurzus”-ra. Itt állapították meg a papi pályára való alkalmatosságunkat.
Szép júliusi délelőttön csoportokban sereglettünk a más vidékekről is összejött jelöltekkel vagy negyvenen, a püspöki palota udvarára.
Egymásután léptek el előttünk, fel az emeletes lakásra a főpapok, mind lila díszben, nekem tetszőleg gőgös méltósággal. Csak egy nagy termetű és amint később megtudtuk, hatalmas eszű „cilinder”-es pap: Beke kanonok állott velünk szóba. Azt kérdezte:
– Honnan származik a kandidátus kifejezés?
Nem tudtuk.
– Hát onnan, – fejtette meg ő, – hogy a görög-római világban az állásra pályázók fehér (candidus) tógát viseltek. No, Isten áldja, sok szerencsét!
Tíz órakor az emeleti folyosón szorongtunk, innen szólítottak egyenkint a nagyterembe kikérdezésre. Csak a vége felé került reám a sor.
Forgott velem a terem, amikor belépve, végigtekintettem a hosszú asztal mellett ülő méltóságok során. A kis termetű Lönhart püspök alakja az asztalból alig látszott ki, de szemei élesen belém szegeződtek, mintha mivoltomban a papságra alkalmas atomokat fürkészné. Eddig még nem láttam a püspököt, csak az arcképét ismertem.
Remegve emeltem fejemet a vizsgáztató paptanárokra, akik hittani, latin és német kérdéseket pergettek felém. A felelő szavak alig vergődtek az asztalig, a torkomba felszorult szív erősen visszafelé nyomta a hangokat.
Az utolsó pont következett, az ének, mellyel az előttem vizsgázó Kovács János, ki hallhatólag nagy derültséget keltett, rettentő hamis hangon énekelvén: „Ments meg engem, Uram, az örök haláltól”.
Magam egy nagyon szép, magyar vonatkozású Mária-énekbe fogtam. Az új, köztudatba még át nem ment szép Mária-dalt csendes figyeléssel hallgatta a bizottság. Mikor befejeztem, az öreg püspök halk hangon felém szólt:
– Fiam, még egyszer énekeld el!
Nem értettem a kívánság okát, azt hittem, hogy valami hiba helyrehozására ad alkalmat a jó öreg ember. Nem sok reményem maradt a felvétel iránt.
Újból elindítottam: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye”. A szorongó félelem valami csodálatos rezgést adott bariton hangomnak. Szemem fénybe lábadt, mikor ott tartottam: „Mi lesz belőlünk, hogyha te elhagysz?”
Befejezéskor általános helyeslés morajlott, amelyből kicsengett a bizottság elismerő tetszése. Nyomban kiengedett lelkem feszültsége és édesanyámra, nemes O. Róza de Lengyelfalva asszonyra gondoltam, aki nagy anyagi vesztesége után megtalált új életlehetősége helyén P. községben, egy rossz szagú korcsmában talán akkor mért egy deci pálinkát valakinek, de a gondolata, a szorongó érzése rajtam volt, rajtam itt a messziségben, aranybrokáttól díszes fényben ragyogó, bársonnyal kipuházott püspöki palotában.
Felvettek, papnövendék lettem…
Orbán János, Magyar Lapok, 1936. október 14.
