Egy fénykép, egy dedikált könyv, egy fakosár. Vannak dolgok, amelyek egy pillanat alatt több tízezer kilométeres távolságokat is összezsugorítanak. Elég rájuk nézni és máris valahol máshol vagyunk, például a régi hazában, old country, ahogy Elisabeth szokta mondani. Romániára, pontosabban a Bánságra gondolt. Elizabeth 16 éves volt, amikor 1929-ben elhagyta a Bánságot, hogy az Egyesült Államokba költözzön, követve édesanyját, Annát, aki már két évvel korábban letelepedett ott. Kivándorlásának történetét most lánya, Lois Maag meséli el. Elizabeth 2006. december 5-én halt meg, de a lányának köszönhetően az óhazában töltött évek emlékei tovább élnek.
Lois Maag számára, aki az Egyesült Államokban született, fontos a gyökereihez való kötődés. Különleges kapcsolatot alakított ki a Temesvári Római Katolikus Egyházmegyével – minden évben pénzt adományoz a Temes megyei újjózseffalvi templomnak, amely egykor plébánia volt, ma pedig a temesrékási plébánia filiája, ahol édesanyja a gyermekkorát töltötte. Kedvessége és jó szíve mindig kiolvasható az e-mail sorai között. Néhány évvel ezelőtt férjével, Alecia lányával és annak férjével, Scott-tal a Bánságba látogatott. Mielőtt édesanyja, Elizabeth meghalt, órákon át beszélgetett vele gyermekkoráról és fiatalkoráról. Természetesen megőrizte a felvételeket. „Nagyon értékesek, és még inkább most, hogy mi magunk is ott jártunk. Bezárult a kör” – mondja ma Lois.
Az ő családjának története valójában egy bánsági német család története a két világháború közötti időszakból. Nagyanyja, Weissmüller Anna, Valentin Ștefanhoz ment feleségül és Gizellafalván élt. Egyetlen gyermekük volt: Elizabeth (eredetileg valószínűleg Elisabeth), aki 1914. október 20-án született. Amikor Elizabeth körülbelül 8 hónapos volt, az apja elment a háborúba és soha nem tért vissza. Elizabethnek csak két fénykép maradt róla. Anya és lánya Újjózseffalvára költözött az anyja szüleihez, ahol Elizabeth felnőtt. Amikor Elizabeth 14 éves volt, édesanyja hozzáment egy gyermekkori barátjához, Joe (Josef) Maurerhez, aki már az Egyesült Államokban élt. A férfi visszatért Romániába és Bukarestben összeházasodtak. Anna 1928. április 6-án hagyta el Romániát, leánya, Elizabeth másfél évvel később követte.
A minnesotai South St. Paul városban a családnak jól ment a sora. Joe építő volt, és több házat is emelt a városban, a család pedig hamarosan élelmiszerboltot nyitott, a Maurer’s Food Marketet. „Anna Amerikába akart jönni, hogy Elizabeth-nek és magának is jobb életet biztosítson. Elizabeth soha nem akart visszamenni. Nem szerette a földművelést, semmi sem hiányzott neki a régi hazából” – mondja lánya, Lois. Anna és Elizabeth megtanult angolul új otthonukban. „Mindketten jól beilleszkedtek az új hazájukban, sok barátjuk volt, és részt vettek a katolikus egyházban South St. Paulban. Elizabeth első teljes munkaidős állása egy ruhagyárban volt, ahol az Újjózseffalván tanult varrótudását kamatoztatta” – mondta Lois. Nagyanyja, Anna bébiszitterként dolgozott. Lois úgy emlékszik, hogy édesanyja néha németül beszélt a nagymamájával, amit ő és a nővére nem értettek. A Romániába szóló leveleket is németül írták.
2009-ben, három évvel édesanyja, Elizabeth halála után Lois elindult egy „vissza a gyökerekhez” útra. Férjével, Garyvel, lányával, Aleciával és annak férjével, Scott-tal együtt átrepültek az óceánon Európába, pontosabban a Bánságba, hogy megismerjék Újjózseffalvát és Gizellafalvát, amelyet eddig csak az elmesélt történetekből ismertek.
„Sok minden pontosan olyan volt, amilyenre számítottam. A kavicsos utak, a fehérre meszelt házak, a fakerítések és néhány szaladgáló csirke. Felismertem a régi iskolaépületet és az új templomot (1937-ben épült), a háborús emlékművet és a falu közepén álló tornyot, amely egykor a harangláb volt. Mintha otthon lettem volna!” – emlékszik vissza Lois Maag. Az első világháborúban elesetteknek emléket állító háborús emlékmű, amely az újjózseffalvi iskola előtt áll, szintén Elizabeth kedvenc tanára, Anton Miltonburger erőfeszítéseinek köszönhetően került felállításra. „Ő kérte meg anyukámat, hogy a leleplezés alkalmából mondjon el egy különleges verset” – mondja Lois. Amikor Elizabeth éppen Amerikába készült, a tanár a Quo Vadis című könyvet adta neki, amelyet dedikált. És azt mondta neki: „Mindig emlékezz arra, hogy az iskolai évek voltak a legjobb éveid”. Lois a mai napig őrzi a könyvet.
A család kapcsolata a római katolikus egyházzal mindig is szoros volt. Elizabeth minden reggel templomba járt, és imádkozta a rózsafüzért. Édesanyja, Anna az újjózseffalvi templomnak saját termelésű bort, valamint egy angyalszobrot és egy Szent Antal-szobrot ajándékozott. Elisabeth egy kis faliszőnyeget hímzett Szent Antal szobrához. A család 2009-ben is felkereste az újjózseffalvi templomot, amely ma a temesrékási plébániához tartozik. Egy tanárnő engedte be őket. „Milyen csodálatos volt látni az oltárt, a padokat és a szobrokat, és végigsétálni a padok között” – lelkendezett Lois. A temető meglátogatása is szerepelt a programban – Elizabeth azt mondta, hogy szereti a sírokat gondozni, még akkor is, ha nem ismeri az elhunytakat. Philip Weissmüller, Elizabeth nagyapja (Elizabeth nyolcéves volt, amikor meghalt), egy fehér bajuszú férfi – Elizabeth emlékei szerint – valószínűleg ott van eltemetve, de a család nem találta a sírját. „Az egyik legmeghatóbb élmény volt látni a temetőt, bemenni a kapukon és sétálni a gyönyörű sírkövek között. És arra gondolni, hogy édesanyám egykor ugyanezt az utat járta be” – mondta Lois Maag.
Loisnak sikerült bejutnia édesanyja és nagyszülei újjózseffalvi házába is. A jelenlegi lakók nyitottak voltak, és beengedték az Amerikából érkező látogatókat. Elizabeth gyakran mesélt a lányának az ottani gyermekkoráról. Nem volt villany, fényt csak a gyertya lángja adott. Nem volt telefon és folyóvíz, az emberek a konyha sarkában mosakodtak. Volt egy tűzhely, amelyen mindent megfőztek. A tűzhely alsó része a főzésre, a felső része a sütésre szolgált. A tűzhely közepe fölött volt egy nyitott kémény, ahová a húst akasztották füstölésre.
A tűzhelynél télen melegedtek is. A konyha padlóján egy nagy halom szalmát tartottak, amelyet a kemencében égettek el. „Elizabeth segített este egy kis köteg szalmát a kályhába tenni, és ugyanezt tette reggel is. A kemence belsejét is segített földdel tapasztani”. A száraz tehéntrágyát is elégették. „Ha az út szélén találtál belőle, csak felszedted és hazavitted” – idézi Lois az édesanyját. Josefsdorfban esténként az Amerikából ideutazott család is láthatta a legelőről hazatérő teheneket. Elizabeth családjának is volt egy tehene – Rosa. „Alecia nagyon örült, hogy megtapasztalhatta azt, amiről évek óta meséltek neki. Mind a négyen abban a kiváltságban részesültünk, hogy együtt sétálhattunk a tehenekkel hazafelé” – mesélte Lois az élményt, amelyről még sokáig beszéltek egymás között.
Az első világháború előtti években keményen dolgoztak. Lois nagymamája, Anna is dolgozott másoknak, mezei munkát végzett. „Kapált a kukoricaföldeken, tavasszal segített a szőlőtőkéket felkötni, és puttonyt cipelt, hogy permetezze a szőlőt” – mondja Lois. Télen a nagymamája varrónőként dolgozott, és a városban élő lányokat tanította varrni. Férfi és női ruhákat, valamint esküvői ruhákat varrt. Édesanyja, Elizabeth hímezte a ruhákat, egy nőtől tanult hímezni, aki minden nyáron eljött Újjózseffalvára. „Anna szakácsnőként is dolgozott a Szikláson hadifogságban lévő kőbányai munkásoknál. Az egyik fogoly készített Elisabeth-nek egy gyöngy karkötőt, amelyen az 1914-es évszám volt feltüntetve. A karkötő még mindig megvan” – mondta Lois.
A Bánságban azonban nemcsak nehéz, hanem szép is volt az élet. Erről tanúskodik az a számos gyermek- és ifjúkori emlék, amelyet Elisabeth órákon át tartó beszélgetésekben mesélt lányának, Loisnak. Beleértve azokat is, amelyek a húsvétról és a karácsonyról szóltak, a katolikus német család életében két fontos ünnepről. Kevés volt az ajándék, de a gyermekek öröme nagy volt. Elizabeth két babája a vitrinben állt; ő csak csodálhatta, de nem nyúlhatott hozzájuk. A karácsonyfát ezüstpapírba csomagolt pattogatott kukoricával és csokoládéval díszítették.
Lois családja őrzi az ősök emlékét a Bánságban töltött időkről. Lányának, Aleciának ma már két lánya van, akiknek a neve szintén a gyökereikre emlékeztet. Csak remélni lehet, hogy a két lány, Alarica Marie és Timișoara Elizabeth, talán egyszer szintén elutazik majd Romániába – dédszüleik nyomdokain, akik bánsági németek voltak, az első világháború idején Újjózseffalván éltek és németül beszéltek.
Raluca Nelepcu
Megjelent az Allgemeine Deutsche Zeitung 2025. május 9-i számában
Forrás: A temesvári egyházmegye honlapja
