Az új egyházi év kezdetével nem kell lecserélni a naptárt, s sokan a liturgikus év kezdetére, adventre irányítjuk figyelmünket. Akarva-akaratlanul, akárcsak az év utolsó napjaiban vagy új polgári év kezdetekor, Krisztus király ünnepén is figyelmünk ráirányul az időre s annak mulandóságára. Az ember hol értelme használatával, hol tapasztalataira, megérzéseire alapozva megpróbálja behatárolni az időt, s ami talán ennél is fontosabb, megfogalmazni, elmondani, leírni, meghatározni azt. Mindig is megpróbáltuk, megpróbáljuk azt, hogy az idő fölé kerekedjünk, avagy annak urává váljunk. Ezért készülnek az időbeosztások, a mindennapi rendszerezéseink, az arra való törekvésünk, hogy kihasználjuk az időt, versenyt fussunk vele. Van, akinek szinte mindenre van ideje, van, aki sokszor arra panaszkodik, hogy „az idő pénz”, s nincs ideje semmire, de előbb-utóbb arra a következtetésre jutunk, hogy az idő számunkra megfoghatatlan s felfoghatatlan titokzatos valósága életünknek.
Számunkra, keresztények számára az idő teremtett világunk egyik valósága. A történelem s az üdvösség arról szól, hogy Isten Krisztusban üdvözíteni akarja a teremtett világot, az időben teremtett embert. Ezt az üdvösségteremtő tevékenységét Istennek időben kell szemlélni, s időben történik. Ennek csúcsaként is értelmezhető Krisztus király ünnepe: Isten Krisztusban, Krisztus által akarja üdvözíteni teremtményeit. Az ember és Krisztus között a kommunikáció, a kapcsolatcsere is időben történik. Ezért fontos az ember számára az, hogy ideje ne elpocsékolt, Isten nélküli legyen, amit a tétlenség órái szőttek át. Az idő megszentelése az Istennel való kapcsolat építése az élet minden területén. Az eltelt liturgikus esztendő, az irgalmasság szent éve eseményei különleges lehetőségek voltak az idő megszentelésére. Arra, hogy az irgalmasságot mint Isten tulajdonságát megismerjük, vagy a cselekvő irgalom részeseivé váljunk. Az irgalmasságról olvasni, jobban megismerni ezt a korunk számára szinte érthetetlen isteni tulajdonságot, irgalmasságot cselekedni, az irgalmasság testi vagy lelki cselekedeteit önzetlenül megvalósítani mind-mind az idő megszentelésének eszközei lehettek. Irgalmasság az időt megszentelni, odaadni, odaajándékozni. S a szent év befejeztével sok mindennél aktuálisabb: csupán az emberen áll az, hogy az irgalmasság gyakorlását ezután ne söpörjük a szőnyeg alá, s ne engedjük porosodó, szegen nyugvó erénnyé válni. Mert irgalmasságot cselekedni, az irgalmasságot megismerni, szemlélni nem idővesztés, hanem a kapott idő egyfajta „visszaadása” annak, aki az idő ura, s akit ma a mindenség királyaként ünneplünk.
