Akinek megadatik az élmény, hogy csillagászati távcsőbe nézzen, valószínű, jó ideig nem tudja felejteni a látottakat. És az is biztos, hogy utána távcső nélkül is gyakrabban néz fel az éjszakai égboltra, gyönyörködik, és talán vágyakozik is a fenti misztikus világba. Így van ezzel e sorok írója is, akit a kevés csillagászattal is megfűszerezett egyetemi évei óta „kísért” a magasság. Most pedig az űrhajózás világnapja alkalmából vet papírra néhány gondolatot.
Április 12-én ugyanis az űrhajózást ünnepeljük annak apropóján, hogy 1961-ben ezen a napon bocsátottak először Föld körüli pályára embert szállító űrhajót. A Szovjetunióból kilőtt űrjármű fedélzetén Jurij Gagarin repülő őrnagy utazott, és írt történelmet ezzel a misszióval. Azóta már hétszáz körül van az űrben járt emberek száma, közülük tizenketten a Hold felszínén is lépkedtek, és negyedezernél többen megfordultak a Nemzetközi Űrállomáson (ISS – International Space Station) is. És mivel az űrkutatás egyre dinamikusabban fejlődik, ezek a számok minden bizonnyal ugrásszerűen fognak emelkedni. A képzett űrhajósokon túl pedig várhatóan egyre több, az utazást megfizetni képes civil is megjelenik a Föld körüli pályán. Úgy, ahogyan a közelmúltban is történt ez, amikor is a 42 éves kínai–máltai állampolgárságú bitcoinmágnás Chun Wang által finanszírozott magánűrhajós Fram2 küldetés egyenesen űrtörténelmet írt azzal, hogy űrhajójuk először keringett poláris pályán. De nem gond ma már az sem, ha két űrhajós nyolcnaposra tervezett küldetése a Nemzetközi Űrállomáson – tőlük független okok miatt – kilenc hónaposra sikeredik. Olyan felszereltségű ez a Föld körül keringő, amerikaiak, oroszok és japánok által gyártott modulokból álló űrbázis, hogy az ilyenfajta „fennakadás” sem okoz különösebb problémát. Ráadásul a Földről vezérelt űrbeli események jó része a közvetítések által a planéta lakói által is követhető. (Két és fél éve Kína is pályára állította saját, Tienkung – magyar fordításban: Mennyei palota – nevű űrállomását és állandó személyzettel működteti azt. Tőlük nem érkeznek információk.)
Várhatóan május végén indul a Nemzetközi Űrállomásra a 34 éves magyar Kapu Tibor, aki az Axiom Space amerikai cég Axiom Mission 4 (Ax-4) küldetésének másik három szereplőjével együtt tavaly augusztus óta készül a NASA Johnson Űrközpontjában. A missziónak amerikai parancsnoka (Peggy Whitson), indiai pilótája (Shubhanshu Shukla) és Kapu Tibor mellett lengyel (Slawosz Uznanski) küldetésspecialistája lesz. Az 1980-ban az űrben járt Farkas Bertalan után ő lesz a következő magyarországi asztronauta. Itt jegyezzük meg, hogy a Nemzetközi Űrhajósszövetség meghatározása szerint űrhajós az a személy, aki legalább egyszer megkerülte a Földet, azaz legalább 100 kilométerrel a földfelszín fölé emelkedett és 28 800 km/óra sebességgel haladt. Azaz kilépett a Föld légköréből, és azután pedig másodpercenként nyolc kilométeres sebességgel haladva rákanyarodott a Föld körüli pályára. Ennél az ún. első kozmikus sebességnél a kifelé repítő centrifugális erő pont akkora, mint a lefelé húzó gravitáció, s ez tartja a körpályán az űrhajót. A Holdra jutáshoz még nagyobb, már ún. második kozmikus sebességre van szükség, a Naprendszerünk elhagyásához pedig még nagyobbra. A fejlesztések folynak, mert az embert nem hagyja nyugodni vágya, hogy átlépjen minden sebességhatárt, és a „minden” megismerése váljon lehetségessé számára. A világűrbe jutáshoz (tehát a légkör elhagyásához) olyan meghajtásra van szükség, amely óránként 30-40 ezer kilométeres sebességre gyorsítja az űrhajót. Ezt a mai rendszerek is tudják, ahhoz viszont, hogy távolabbra is eljussanak az univerzumban, például a Jupiterig vagy a Naprendszer határán túlra, már óránként 50-60 ezer kilométeres sebesség kellene. A mai rakétatechnikával a Holdra három napig, a Marsra és a Vénuszra hónapokig tarthat egy misszió, a Naprendszer elhagyásához pedig 40 évig kellene repülnie az űrhajónak. Hatalmas erejű hajtóműveket kell tehát fejleszteni, de mivel a jelenlegi űrrakéta már elérte határait, nem fejleszthető tovább, a világegyetem további feltárásához merőben új módszerek kellenek.
A NASA legmodernebb űrhajózási hordozóeszköze 50 millió lóerős, és több mint 20 tonna hasznos terhet képes földkörüli pályára vinni. De a NASA-val együttműködő SpaceX amerikai űrkutatási magánvállalkozás és más szervezetek kutatói is folyamatosan dolgoznak a fejlesztéseken, így például a három egységből összeállított Falcon Heavy nehéz hordozórakéta már közel 70 tonna hasznos terhet tud szállítani. Sőt, a SpaceX Falcon gyorsítórakétái pontosan vissza tudnak térni a kilövőhelyre, így többször is felhasználhatók.
A kutatók eddig égni képes anyaggal megrakott, majd az alsó végükön meggyújtott és a kibocsátott gáz által keletkezett tolóerővel gyorsuló rakétákban gondolkodtak, Gagarin óta a rakéta az egyetlen eszköz, amellyel embereket és hasznos terhet lehet felvinni a Föld körüli pályára és azon túlra is. Az embereket szállító kis űrhajót (vagy űrkapszulát) egy, a légtérből kitörni képes ún. egyes fokozatú gyorsítórakéta és egy másik, a pályára állítást segítő rakéta (egyazon test közben szétváló két modulja) indítja. Jelenleg kizárólag rakétákkal lehet útnak indítani mindennapi életünk segítőit, a műholdakat és a Naprendszerbe kimerészkedő és ott a bolygókat és aszteroidákat felderítő űrszondákat is. Ha marad is a rakéta, a mind távolabbi kutatásokhoz teljesen új meghajtási elvek kellenek, a hajtóművek fejlesztésénél kvantumugrásra lesz szükség.
A csoda, amit az asztronauták „odakintről” látnak
A Földről nézve persze minden űrbéli manőver, de már a légtér áttörése is hatalmas dolognak tűnik, pedig ez a „vékony” burok még – a planétánkkal együtt is – csak icipici pontja a nagy Világegyetemnek. Több, a Föld körüli pályára kijutó űrhajós megfogalmazta, hogy „odakint” az egyik alapérzése épp a bolygónk és a légterünk törékenységével kapcsolatos. Ők, akik sokkal többet látnak a teremtett világból, egybehangzóan visszhangozzák, hogy mennyire fontos megbecsülnünk azt, ami az élet leéléséhez megfelelő térként adott a számunkra.
A világűrbe kijutó asztronauták többsége kinyilvánítja, hogy az általuk a Földről vagy onnan, fentről látott csoda nem a véletlen műve, hanem egyértelműen egy, az emberénél sokkal magasabb tudatszintű, intelligenciájú Valóságé. A közelmúltban az ISS-en rekedt hindu Sunita Williams és a mély keresztény elköteleződésű Butch Wilmore az égi vagy földi sajtótájékoztatók során több alkalommal is felvállalta hitét.
E sorok éjszakai eget kémlelő és az űrhajózás csodáit csak interneten követő írója a korlátokat még nem felmérő gyermek módjára is számtalanszor elképzeli, hogy a Föld légköréből kitörve, az egészen más fizikai törvények szerint működő világban jár. Ott, ahonnan az emberi gonoszság által már-már halálra ítélt bolygót látja, de ahol már az ilyenfajta, hatalmas erejű „gravitáció” sem éri el őt. Amikor már maga is érzékeli, hogy a szeretetcselekedetekre válaszként ütés érkezik, „elmenekül” a planétáról, és nem csak az egyeseket, de az egész bolygót „simogatja”. Mert jól látja, hogy megszámlálhatatlan sebből vérzik ez a bolygó, és nagyon rászorul a simogatásra. Ezeket a sebeket épp az egyes negatív gondolatok és tettek okozzák, és mivel minden mindennel összefügg, a legkisebb szeretetlenség is óriásira dagad és kegyetlenül vérző sebet ejt a Világon. Azon a Világon, amelyik nem független az Alkotójától, és így gyakorlatilag őt – akiről sokszor állítja azt az ember, hogy ismeri – sebzi újra és újra. Pedig ha megmaradna az önzetlen szeretetben, amire teremtetett és amire – a feltámadása (és létlényege) által kozmikussá „nőtt” – Krisztus vezette vissza őt, minden bizonnyal nagyot lépne a – szintén Teilhard de Chardin-i terminológia szerinti – tudatevolúcióban. S ha így lenne, talán könnyedén kitörne e négy dimenzióból, és nem nehéz gépekkel, de más, közvetlen módon jutna el a tiszta megismerésre.
Bár az űrhajózás világnapjának apropóján születő írásban furcsának hat, de e sorok írója mégsem tudja elhallgatni az előző gondolatmenetet folytató megérzéseit, melyek szerint a csak szeretetlényegű jó Isten mégsem a horribilis összegű és a nagy egészből mégis meglehetősen kis szeletet feltáró – nem ritkán itt is számtalan érdeket tápláló és ellentétet szító – űrutazásokat „támogatja”, de sokkal inkább a harmadik világ embereinek élhetőbb életet biztosító és másfajta szeretetaktusokat. Nem gépi erővel, hanem a tiszta szívvel hív maga felé. A tiszta szívben és tiszta tudatban megnyilvánuló Szentlelke által pedig olyan fel- és megismerésekre vezet már a fizikai világban, amilyenekre soha semmilyen űrutazás nem lesz képes.
„Istenem, ha országod evilágból volna, akkor már azáltal is megragadhatnálak, hogy rábízom magam azokra a hatalmas erőkre, amelyek folyton kézzelfoghatóan növelnek bennünket, aztán szenvedést meg halált hoznak ránk, s mindarra is, amit magunknál jobban szeretünk. Csakhogy az a Végpont, amely felé ez a Föld tart, túl van nemcsak minden egyedi dolgon, hanem minden valóság összességén is. A Világ fáradozása nem abból áll, hogy valami végső Valóságot szüljön meg önmagán belül, hanem hogy a már létező Lénnyel egyesülve teljesedjék be. Ezért hát az Ember még nem sokat tett a Mindenség lángoló központjának elérése érdekében, ha egyre inkább csak önmagáért él, vagy ha akármily nagy földi célnak szenteli is életét. Uram, a Világ véglegesen csak úgy jut el hozzád, hogy új irányba fordul, átbillen, önmaga központjából szakad ki; s akkor aztán egy időre ködbe foszlanak nemcsak az egyéni sikerek, hanem minden látszólagos emberi kiválóság is. Hogy lényem határozottan kapcsolódjék a tiédhez, ahhoz az kell, hogy ne csak egyéni énem haljon meg, hanem maga a Világ is, azaz átjussak valami lecsökkenés szétszakasztó állomásán, amit nem kárpótol semmi fogható dolog.” (Teilhard de Chardin: Mise a világ felett, részlet)
Ozsváth Judit
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/15-ös számában a Nagyító rovatban.
[…] Gondolatok az űrhajózás világnapja kapcsán […]