Az időskort, mint az élet egyik legmélyebb és legcsendesebb szakaszát, gyakran a magányos gondolatok és emlékek uralják. Az évek múlásával elkerülhetetlenül változik a testi erő és az energiaszint, de egy dolog megmarad: vágy a vidámságra, örömre, mely mind a testnek, mind a léleknek alapeleme. Mert mi is az élet, ha nem egy végtelen tánc, melynek ritmusát mi magunk határozzuk meg? A vidámság – a pillanatnyi derűn túl – minden nap új esélyt ad arra, hogy a szív mélyén lakó, igazán fontos dolgokat megélje az ember. Egy mosoly, egy kacaj, egy játékos pillanat, az öregedés közepette is képes meghozni a lelki frissességet.
A vidámság ebben az életszakaszban abból a bölcsességből fakad, amit a hosszú évek során elraktároztak magukban. A magába roskadt és -forduló idős nénin és bácsin túl sok olyat is látunk, akik életük táncát nemcsak meghatározzák, hanem járják is. Akik megtanulták értékelni a mindennapok örömeit. Akik tudnak örülni egy kedves szónak, egy kézfogásnak vagy egy napsütötte délutánnak. Akik megöregedtek és nehezen mozognak, mégis keresik azokat az alkalmakat, amikor a napestig nyúló panaszáradat helyett jól érezhetik magukat a bőrükben. Ahogy teszi ezt az a 90 éves nénim, aki évek óta jár a csoportomba, aki minden nap tornászik, aki hetekkel ezelőtt a farsangi együttléten táncra perdült és velünk együtt vonatozott. Honnan az erő, a nevetés és a vidámság ebben a korban? Az életből, kedves olvasó.
Sokan mondják nekem, idősek, hogy az életvitelükön már nem tudnak változtatni, már semmi sem olyan, mint volt. Amikor pedig megkérdezem, hogy milyen az a volt, kiderül, hogy valójában fiatal korukban is pont így éltek: egyhangúan, magányosan, sodródva az árral. Tapasztalom, hogy aki társasági életet élt, sokat mulatott és mosolygott, az az időskorral járó változásokkal is könnyebben megbirkózik, és elfogadja azokat. Ugyanakkor azt is látom és tapasztalom, hogy sosincs késő változtatni, másképp élni. Van olyan nagyon idős kliensem is, aki mondhatni az egész életét egyedül élte le, mindenkit elveszített, traumák tömkelege kísérte az életét, szegénységben nőtt fel, éveken át az utcán élt, túlélt három daganatos betegséget, akinek kevés oka lenne arra, hogy 90 fölött is vidáman, mosollyal az arcán járja élete táncát. Mégis ezt teszi. Miért? Ahogy mondani szokta nekem: a nevetés nemcsak a szívnek, hanem a testnek is gyógyszer. Egy hónappal ezelőtt jártam nála, leesett, eltörött a lába. Nem volt elkeseredve, nem siránkozott, sőt. Boldog volt, hogy láthatott, hálás azért, hogy ez megtörtént. Viccelődött, mosolygott, dolgozott. Hogy tudja ezt a nehéz helyzetet így megélni, felfogni? – tettem fel az utólag butának tűnő kérdésemet. Mégis nagyon érdekelt, mert számtalan hasonló korban és gonddal küzdő időssel találkozom nap mint nap, akik nem szűnnek meg abbahagyni a panaszkodást, a kérdést, hogy miért pont velük történik mindez. A néni válasza egyszerű és mégis sokatmondó volt: úgy, kedves leányom, hogy minden nap hálát adok Istennek azért, amit kapok. Ha keresztet, azért, ha törést, azért, ha magányt, azért, ha… ha… Nem folytatom, mert értik, értjük a lényeget.
Az élet utolsó szakaszát fel lehet így is és úgy is fogni. Meg lehet így is, úgy is élni. Vissza lehet sírni a múltat, de lehet örülni a jelennek is. Minden nap lehetőséget kapunk arra, hogy megéljük mindazt, ami a miénk. Hogy megmosolyogjuk a pohár mellé töltött vizet, hogy táncoljunk az esőben, hogy a nehézségekben meglássuk a lehetőséget. Ez döntés kérdése, kedves olvasó. Az nem érv, hogy időskorban már semmin nem lehet változtatni, hogy semminek nem lehet örülni. Ez kifogás, semmi több. Mert minden döntés kérdése. Azért merem ezt kijelenteni, mert idősek között mozgok nap mint nap, látom és tapasztalom, hogy ha eldöntik, hogy kijönnek a siránkozó gödörből, akkor ki is fognak onnan jönni. Ha eldöntik, hogy holnap reggel vidáman és nem keserűen mennek be a szomszédba, akkor úgy is fognak bemenni, történjen bármi. El lehet az időskort azzal a hazugsággal is tölteni, hogy már semmi sem tud és fog változni, de úgy is el lehet, hogy elhiszik: az utolsó lélegzetvételig dönthetnek arról, miként élnek.
Töltsék el jól és hasznosan életük utolsó évtizedeit! Mi a kulcsa? Öregedjenek meg vidáman!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/09-es számában.
