Evangélium
Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra”. Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában.
Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett.
Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,35–41)
Gondolat
A vihar lecsendesítésének története megszokott módon indul, abban nincs semmi különös, hogy egy társaság bárkába száll és kihajózik a nyílt vízre, az is normális, hogy időnként vihar keletkezik, s a bárka és utasai veszélybe kerülnek. S az is teljesen természetes, hogy az ember ilyenkor megtapasztalja kicsinységét, határait, fél, pánikba esik…
A különleges viszont az, ahogyan a helyzet megoldódik: nyilvánvalóvá válik a tanítványok számára, hogy Jézus nem egy egyszerű sorstárs ebben a helyzetben, hanem a természet erői fölött is van hatalma, szavával lecsendesíti a tombolást.
Mit üzen ez ma nekünk? Viharok ma is vannak. A nyílt tengeren is, de képletesen, az életünkben, bensőnkben, közösségeinkben is. Hisszük-e, hogy Jézus ma is el tudja csendesíteni a viharokat, kintieket és bentieket egyaránt? Ott van-e ő a „bárkánkban”, van-e helye az életünkben, szóhoz juthat-e akkor, amikor nehézségekkel küzdünk, nagy döntéseket hozunk?
