Evangélium
Már sokan vállalkoztak arra, hogy a körünkben lejátszódott eseményeket leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének. Most jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek pontosan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Teofil, hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanítások, amelyekre oktattak.
Abban az időben Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla. Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.”
Összetekerte az Írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.” (Lk 1,1-4;4,14-21)
2019 óta hagyományossá vált, hogy az évközi 3. vasárnapot Isten igéjének szenteljük, melyet Ferenc szentatya az Aperuit illis (Megnyitotta nekik) kezdetű apostoli levelével rendelt el. Ez az alkalom nem tévesztendő össze a Szentírás vasárnapjával, amelyet minden év szeptemberének végén ünneplünk. A szentatya szándéka az volt, hogy már az évközi idő kezdetén kiemelten is szemléljük a Szentírást, Isten kinyilatkoztatott szavát, amelyet az egyház őriz hűen kétezer év óta. De azon túl a szent hagyományra is tekintünk, hiszen ez az isteni kinyilatkoztatás másik formája a Szentíráson túl, és e kettő a mai keresztények hitének és közösségeinek alapja.
De miért van szükség eggyel több ünnepre? Nem elég nekünk a Szentírás vasárnapja? Egyáltalán: ki is írta a Szentírást? Tényleg létezett Jézus, valóban Isten Fia volt? Nem csupán dajkamese ez? – kérdezhetnénk, és a valóság az, hogy sokan vélekednek így, még magukat vallásos, hívő keresztényeknek tartók is. Kereszténységünk két alapvető krízissel küzd: elsősorban a hit válságával, ami azt jelenti, hogy hiszünk, amíg minden rendben van, templomba járunk, amíg dolgaink jól mennek, mondhatni – kevés kivétellel – „érdekkeresztények” vagyunk, azonban amikor nem jön a várt gyógyulás, amikor nem oldódik a probléma, amikor nem szűnik a vihar, akkor Istent hibáztatjuk: „hát ezért imádkoztam annyit, ezért jártam templomba”, és még sorolhatnánk. A másik alapvető krízis, hogy a II. vatikáni zsinat nem érte el célját, a szele megérintett ugyan, de átformálni nem tudott. Gondoljunk csak bele, hány felnőtt keresztény, világi Krisztus-hívő ismeri és éli az Apostolicam actuositatem dekrétumot? Vagy hányan vannak tudatában annak, hogy világi Krisztus-hívőkként részesedtek Krisztus hármas küldetéséből? Mert a kereszténység létállapot, nem csupán letudandó vasárnapi – megszokás szerinti – program. Vagy egyáltalán, maradva a mai vasárnapnál, hányan forgatják, lapozzák, ismerik és imádkozzák a Szentírást? És nem a polcon porosodva hagyják állni… Nagyon szegényesen ismerjük mind az Ó-, mind az Újszövetséget, annak magyarázataival, kiegészítéseivel, és éppen ezért van, hogy nagyon sokan nagyon sokféleképpen magyarázzák sokszor helytelenül, pontatlanul, minden teológiai háttértudást nélkülözve.
A mai vasárnap arra is tanít bennünket, hogy újra fedezzük fel Isten igéjének, a Szentírásnak életet átformáló valóságát, akarjuk jobban megismerni hitünk szépségét, mert csak azt tudjuk igazán szeretni, amit és akit ismerünk.
Olasz Béla
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/04-es számában.
