Sötét, borongós téli nap. Már délután olyan esti hangulat uralkodik el mindenen. Pedig még sok van hátra a munkából, alig múlt el három óra. Megyek a rehabilitációs központunk folyosóján és egy tündéri négy és fél éves szöszi kislány indul haza édesanyjával és nővérével. Amikor pedig elhalad mellettem, rám néz, integet és boldogan csilingelő hanggal mondja: „Szia, Szűzanya!”
Hirtelen minden átváltozik körülöttem. Egy négy és fél éves gyermek teljesen felforgat mindent.
Besorolhatnám ezt a jelenetet az aranyos gyermekek megmondják a tutit fejezetbe, és jól elszórakozhatnék rajta. Akár azt is gondolhatnám, milyen igaza van ennek a gyereknek, észrevette, hogy kire hasonlítok, netán valamelyik szobrot akár rólam is megformálhatnák. Elmehetnék a jelenet mellett bosszúsan, hogy mit nem beszél ez a gyermek, még hogy én Ő lennék. Na, ez már hallatlan…
Persze, tudom, nem én vagyok az emlegetett személy, ezért első gondolatom talán az volt, hogy lát engem hosszú ruhában, fátyollal a fejemen és úgy gondolja, hasonlítok az általa látott Mária-szobrok ábrázolására. Ennyi az egész, mehetünk tovább. De egyre csak visszhangzik bennem a csilingelő hang.
Eszembe jut az evangéliumi jelenet, amikor az anyák gyermekeiket oda akarják vinni Jézushoz, apostolai pedig nem engedik. Jézus védelmébe veszi őket, s csak annyit mond: „Ilyeneké a mennyek országa.” Ilyeneké… Akik ilyen tisztának látják a világot… Mikor tudtam én utoljára ilyen tiszta szemmel tekinteni bármire és bárkire? Hova lett belőlem ez az ártatlan gyermek? A felnőtt komolysága és az élet csalódás-leckéi már teljesen elnyomták volna? Vagy képes vagyok még megtalálni ezt az ártatlan tekintetet és így szemlélni a világot és az embereket?
Eszembe jut a volt kémia tanárnőm, aki a férje temetése végén mondta nekem: „Hát te is eljöttél. Most is olyan mosolygós vagy, mint kislány korodban. Csak úgy ragyogsz.” Honnan van ez a ragyogás? Éppen egy temetés végére nem találom odaillőnek ezt a ragyogást, mégis honnan van? Miért nem érzékelem úgy, mint mások? Aztán eszembe jut a fogadalomtételkor választott jelmondatom: „Az Úr szolgáló leánya vagyok, történjék velem szavaid szerint.” (Lk 1,38) Valóban az ő szolgáló leánya vagyok? Az ő leánya vagyok mindenestől? Valóban szolgáló vagyok? Akár egy kicsit is hasonlítok a Szűzanyára? Vagy csak a hosszú ruha és a fátyol teszi?
Eszembe jut továbbá Szent Pál apostol korintusiaknak írt levele, amelyben ezt mondja: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok!” (1Kor 6,19–20) Tudatában vagyok-e annak, hogy tényleg nem vagyok a magam ura, nem lehetek a magam ura, mert valaki agyrengető kínokat vállalt magára, és keményen megfizette az árát annak, hogy én ma itt és így lehessek?
Sötét téli délután, egy csilingelő gyermekhang, két szó, mely emlékek és kérdések áradatát indítja el. Mondhatnám azt is: Na, ez a gyerek jól feladta a leckét… Most aztán tanulhatok vagy újratanulhatok dolgokat magamról… Ugyanakkor boldog ez a gyermek, mert négy és fél évesen tudja, hogy van Szűzanyánk. Boldog ez a gyermek, mert olyan édesanyja van, aki megtanította erre már négy és fél évesen.
Útra való kérdések:
- Oda tudok figyelni a környezetemben élő gyermekek mondanivalójára?
- Milyen mértékben hagyom, hogy a hétköznapok taposómalma kiölje belőlem a gyermeket?
- Tudok úgy tekinteni Istenre, Jézusra, a Szűzanyára, mint egy gyermek?
Szabó M. Rita SMVS
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/47-es számában.
