Elefántcsonttorony helyett a hétköznapok valósága – Kovács Gusztáv rektort a római teológuskonferenciáról kérdeztük

0
175

A szentatya a december 9–10-én lezajlott, a Teológia Jövője Nemzetközi Kongresszus által szervezett Örökség és képzelet című konferencián részt vevő, közel 500, minden kontinenst képviselő teológussal, egyetemi dolgozókkal találkozva hangsúlyozta, hogy az egyetemeknek és a teológiai képzéseknek nyitottnak kell lenniük azok előtt, akik „bekopogtatnak” az intézményeik ajtaján. A konferencián részt vevő Kovács Gusztávot, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola rektorát kérdeztük a rendezvényen tapasztaltakról, jövő(nk)re vonatkozó megfontolásokról.


 
Miről szólt a konferencia, kik adtak elő, milyen témák, hangsúlyok voltak felszínen? 
 
A résztvevők már a kongresszus kiírásából is sejthették, hogy itt nem egy hagyományos teológiai konferenciáról van szó. Első pillanattól érezhető volt, hogy a szervező Kulturális és Oktatási Dikasztérium meg akarja ismerni a teológia mai valóságát, mégpedig annak globális és plurális valóságában. Ami a legszebb, hogy ennek eszközéül a teológusokkal való közvetlen találkozást választotta, hűen a szinódusi úthoz.
A dikasztérium által megfogalmazott kiindulópontok világosan tükrözték a teológusok mindennapi kérdéseit: Mi a jelentősége a teológiának az egyház életében? Hogyan határozzák meg a kulturális, a földrajzi, az intézményes és helyi egyházi jellemzők a teológia művelését?  Miképpen találhatja meg a helyét a teológus más tudományok képviselői között és hogyan tud együttműködni velük? Végül, hogyan lehetséges erősíteni a teológiai intézmények közötti helyi és globális együttműködést?


 
A szinódus utáni tapasztalatok hogyan voltak jelen?
 
Egy kollégám az első nap végén viccesen jegyezte meg: Milyen furcsa, hogy itt az előadások után a Római Kúria tisztségviselői tették fel nekünk a kérdéseket, hiszen általában mi kérdezzük őket. A szerepek effajta felcserélése is mutatja, hogy a szinódus nem múlt el nyomtalanul, hanem új lendületet és kreatív megoldásokat eredményezett. A kongresszus minden szekciójában hét-hét teológust kértek fel előadónak, akik az öt kontinenst, különválasztva Észak- és Dél-Amerikát, valamint a keleti egyházak sajátos szempontjait képviselték. De nemcsak földrajzilag, hanem témakörök és módszertan szerint is arra törekedtek, hogy a teológia lehető legkülönbözőbb megközelítési módjai is megjelenhessenek. A legizgalmasabb talán az volt, amikor a matematika, a fizika, a filmművészet és a zene képviselői beszéltek arról, hogyan gazdagítja az előbbi diszciplínák ismerete teológiai munkájukat.
 
Kik voltak a résztvevők, hogy lehetett párbeszédbe elegyedni a résztvevőknek egymással? 
 

Azt szoktam mondani, hogy a konferencia legfontosabb része a kávészünet. Itt azonban az előadások, az azt követő kiscsoportos beszélgetések és a kávészünetek azonos jelentőséggel bírtak. Mindhárom során olyan impulzusokat kaptunk melyek a kongresszus dinamikáját és a közös tanulás alapállását biztosították. Az egész rendezvényt a közvetlenség jellemezte, ahol a 450 résztvevő folyamatos párbeszédben volt egymással. Lehetőség volt arra, hogy kicseréljük gondolatainkat a vatikáni tisztségviselőkkel, a felsőoktatási intézmények képviselőivel, a teológiai társaságok vezetőivel, és a világ különböző tájairól érkező teológusokkal is. Érdekesség, hogy sok olyan teológussal találkozhattam, akikkel már régóta együtt dolgozunk, de korábban csak képernyőn keresztül beszélhettünk egymással. Teljesen más élmény volt velük személyesen is találkozni. A kongresszus ebből a szempontból is áttörést jelentett, hogy egy térben, a Pápai Lateráni Egyetem nagyelőadójában, személyes találkozásra hozta össze öt kontinens teológusait.


 
Mi a teológia jövője? Mi a teológusok dolga? 
 
Ezt nehéz röviden megfogalmazni, de talán az a gesztus, amit Ferenc pápa a konferenciát megnyitó audiencián tett, jelzésértékű. Miután elmondta a beszédét, melyben arra kért bennünket, hogy tegyük nyitottá és hozzáférhetővé a teológiát mindenki számára, kezet fogott és a szemébe nézett mind a 450 jelenlévő teológusnak. A szót egy belőle következő konkrét tett követte. Ez a személyes gesztus és ezek a közvetlen találkozások jelentik a teológia jövőjét. Ebben az irányban kell alakítanunk azokat az intézményeket, ahol ma a teológiát műveljük.
Ferenc pápa beszéde közben eszembe jutott a saját intézményem is, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, ahol már évek óta törekszünk arra, hogy valóban mindenki irányába kinyújtsuk kezünket és hozzáférhetővé tegyük a teológiát, legyen szó középkorúakról – akiket Ferenc pápa külön kiemelt beszédében –, fiatalokról és idősekről, különféle társadalmi státuszú emberekről, határainkon belülről, vagy azokon túlról érkező honfitársainkról, vagy akár távoli kontinensekről érkezőkről. Számunkra mindannyian egyaránt fontosak, hiszen sajátos szempontjaikkal és életükkel is gazdagítják a teológiát.
 
Mi egy magyar teológus dolga, és mi egy kisebbségi helyzetben élő katolikus teológus dolga Kelet-Európában?
 

A konferencián a sokféle nyelvű és kultúrájú ember között forgolódva magyar teológusként könnyen érezhettem volna kisebbségben magam. A megélésem azonban más volt: a legtöbb kolléga nemcsak örömmel, hanem gyakran egy-egy magyarországi emlék felidézésével köszöntött. Többen fordultak meg nemcsak Budapesten, hanem az ország többi részén, többek között Pécsen is. Ezek a személyes élmények, találkozások, igenis új hangsúlyokkal gazdagítják a teológiát.
De egy sajátos látásmódot ad a teológiának a magyar kultúra és a magyar nyelv is. Nem véletlen, hogy Nemeshegyi Péter egy helyen az irodalmat jelölte meg a magyar nyelvű teológia legfontosabb hordozójának, hiszen a mi kultúránk rendkívüli mértékben kötődik a nyelvhez. Hasonlóképpen formálja teológiánkat történelmünk és jelen valóságunk is. Törekednünk kell ennek tudatosítására és ahol lehetséges, ezeket a sajátos hangsúlyokat érvényre is juttassuk. Ezt Róma is fontosnak tartja, aminek egyértelmű jele, hogy egyre többször történik hivatkozás helyi egyházi dokumentumokra akár pápai megnyilatkozásokban is.

A teológusnak ki kell lépni az elefántcsonttoronyból, vagy – ha úgy tetszik –, a templom vastag falainak a védelméből, és találkoznia kell az emberek mindennapi valóságával. Ma ez a feladatunk Magyarországon, Kelet-Európában, ahogy a világ minden más táján is.

Fotók: Kovács Gusztáv Facebook-oldala