Többen vannak, akik a kötött imán túl szeretnének rátalálni egy olyan imamódra, mely egyrészt keretet ad imájuknak, másrészt „személyre szabott”, és megtalálják benne saját hangjukat, szabadságukat. Ebben kínál fogódzót a Szent Ignác-i imamódként vagy az ima öt lépéseként emlegetett imakeret.
Az imádság előtt fontos meghatározni az ima idejét, és ahhoz tartani magunkat. Ez lehet húsz–harminc perc, tapasztaltabbaknál háromnegyed–egy óra. Segít, ha otthonunkban kialakítottunk egy imasarkot, ahova félrehúzódhatunk, és ahol nem zavarnak minket. Az is hasznos, ha felveszünk egy olyan testhelyzetet, amin az ima ideje alatt nem kell változtatni, és segít az összeszedettségben, a koncentrációban.
1. Az imát keresztvetéssel kezdem. Az első öt percet nyugodtan szánhatom a megérkezésre, hogy lelassuljak; az elmém, gondolataim zakatolása alábbhagyjon. Ebben segít, ha érzékelem a teret, a hőmérsékletet, a hely hangulatát, ahol elhelyezkedtem. A testi érzetekhez való kapcsolódás segít abban, hogy a gondolatokból megérkezzem a jelenlét valóságába. Így odafigyelek a légzésemre, az egyes testrészeket is tudatosítom, amelyeket e pillanatban érzek, de kimondottan nem vagyok tudatában. Tudatosítom Isten szerető jelenlétét, tekintetét, kérem, hogy ezzel kapcsolatba tudjak kerülni.
2. Megfogalmazom a kérésemet. Szent Ignác úgy fogalmaz: kérjem, amire vágyom. Ami leginkább kifejezi azt, amire szükségem van, ahol szeretnék betelni Isten Szentlelkével és vigasztalásával. Arra vágyom, hogy… Én a személyes kérést gyakran kiegészítem a következő imával:
Uram, nyisd meg a szemem, tágítsd ki tekintetemet és érdeklődésemet, hogy azt is láthassam, amit még nem ismerek.
Uram, nyisd meg a fülemet, tégy tisztán hallóvá és figyelmessé, hogy meghalljam azt is, amit még nem értek.
Uram, adj nekem bizalommal teli szívet, hogy ráhagyatkozzon szavadra és hűségedre, és merje tenni azt, amit még nem tett meg.
Uram, tudom, hogy csak akkor élek, ha engedek hívásodnak és hagyom, hogy átalakíts.
3. A harmadik lépés az ima tárgya, mely többféle lehet. Imádkozhatok egy szentírási résszel, amit kétszer-háromszor elolvasok, és figyelem, hogy melyik szó, mondatrész, kép érint meg. Ezt a szót bensőleg, lelkemben ízlelem. Akár a kilégzés ritmusára ismételgethetem egészen addig, amíg annak ízét, édességét nem érzem. Vagy választhatok egy szentírási jelenetet, történetet, amibe a képzeletem használatával belépek, mintha én is annak szereplője, részese lennék. Vagy imádkozhatok életem történésével, ami megérintett az utóbbi időben, és amire szeretnék Istennel együtt rátekinteni.
4. A negyedik pont az imabeszélgetés. Mindarról, amit az imában megtapasztaltam, elbeszélgetek a Szentháromság egyik személyével, az Atyával, a Fiúval vagy a Szentlélekkel. Nem kell ájtatos vagy udvariaskodó szavakkal szólnom hozzá, hanem törekszem őszinte lenni. Kiönthetem előtte a szívem, eléje tárhatom azokat az érzéseket, ahol megérintődtem. Fontos, hogy én is odafigyeljek a válaszára. Nem csak én szólítom őt, engedem, hogy ő is szóljon, érintsen.
5. Végül visszatekintek az imámban történtekre. Hogyan éreztem magam benne? Összeszedetten tudtam imádkozni vagy nehézségekkel küzdöttem? Mi okozott nehézséget? Mi érintett meg leginkább? Melyek voltak a leginkább kiemelkedő pillanatok? Hol tapasztaltam leginkább Isten jelenlétét? Hol tapasztaltam vigaszt az imában: elevenséget, békét, örömet, a figyelmem vonzását a Teremtő felé? Hol tapasztaltam vigasztalanságot: ellenállást, zűrzavart, a figyelmem eltompulását, fásultságot? Hogyan váltakoztak ezek? Végül: hova akar vinni mindaz, amit megtapasztaltam? Mit akar Isten nekem ezzel mondani, mutatni? Ebből néhány fontosabb belátást, tapasztalást feljegyezhetek az imanaplómba.
Hogy ezt az imamódot elsajátítsam és megérezzem az erejét, segít, ha részt veszek egy Szent Ignác-i lelkigyakorlaton, ahol a hétköznapok sodrásából visszavonulok a csendbe. Ott mélyebben megtapasztalhatom ennek áldását. A hétköznapokban jóval nehezebb lelassulni és rátalálni a belső csendre, békére. Ott jóval több időre van szükség, amíg a zakatolásból megérkezem a csendbe, Isten jelenlétének és közelségének érzékelésébe. Ám itt is igaz, hogy az emberi erőfeszítéseken túl a kegyelem az, ami igazán be tudja tölteni a lelket Isten vigasztalásával. Minden istentapasztalat ajándék, amiben emberként együttműködünk, de végső soron a mi részünk „csupán” a befogadás.
András Csaba SJ
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/45-ös számában.
