Evangélium: Mk 12,38-44
Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.” Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Nincs könnyű helyzetben a ma kereszténye, amikor a világot, de magát a társadalmat is nagy fokú szétziláltság jellemzi. Ez meglátszik abban is, hogy mindent és mindenkit átjár a felszínesség, a magamutogatás és az a fajta metafizikátlanság, amelynek mélyén a létbizonytalanság fájdalmas tapasztalata húzódik meg. Kereszténységünk elveszítette közösségformáló erejét, hiszen a hit válságát éljük mind egyéni, mind közösségi szinten. Ezért aztán sokan ráerősítenek – lényeg hiányában – a formára, mert a forma mindig megtart, és így lesznek a mai kor rigorista keresztényei. Megint mások engednek a társadalmi nyomásnak, hangoztatva az evangélium ma már élhetetlen mivoltát. Éppen ezért beletörődnek az elkerülhetetlenbe, s ha már nincs mit tenni, akkor laxista módon, „ez nekünk is jár” gondolkodással élik mindennapjaikat. Emögött egzisztenciális válság húzódik meg, amelyre nem fordítunk kellő figyelmet. Hiszen a modern kor rigorizmusa, amely elitizmusban csúcsosodik ki, és a modern kor laxizmusa, amely indifferentizmusban kap erőre, amely a kereszténységet, Istent, az egyházat csupán formaként használja, szeret hivatkozni rá, abból merít, de mégis csak silány utánzata annak. Hiszen táptalaja az énközpontúság, a helytelen önszeretet és a nagyfokú lényegnélküliség, amely megmérgezi viszonyulásait.
Jézus a mai evangéliumban óvva int ettől a fajta gondolkodásmódtól, amely csak a külsőből merít, csak a felszínből él és csupán a formákat plafonizálja. Azt mondja az Úr: „óvakodjatok”, az eredeti görög kifejezés a blepo, amelynek jelentése annak látása, ami az ember előtt van, illetve ránézni (szó szerint vagy átvitt értelemben), megpillantani, vigyázni, rátekinteni, nézni, észlelni, tekinteni (valamilyennek), meglátni, óvakodni. Jézus hangsúlyozza, hogy a Krisztus-követőknek fontos jól látni a lényeget, mert ha mi sem látjuk, ha mi sem értjük, ha mi magunk is leragadunk a magamutogatásnál, akkor az evangélium nem ért célt életünkben, bárhányszor is hivatkozzunk rá. Ezen a ponton jön be az özvegyasszony alakja, aki valódi énünket személyesíti meg, azt a sallangtól mentes, hiteles Krisztus-követőt, aki levetkőzte farizeusi attitűdjeit, hiszen abban a két fillérben önmagát adta. Isten logikája szerint az özvegyasszony szegénysége nagyobb gazdagság, mint a farizeusok gazdagsága, amely a legnagyobb szegénység, és ennek megsejtéséhez kell az igazán bölcs szív. Szépen mondja Ferenc pápa: „tanuljuk meg az özvegyasszonytól a szépítgetések és külsőségek nélküli, de belül őszinte hitet. Az Isten és a felebarátok iránti alázatos szeretetben megmutatkozó hitet.”
Olasz Béla
