Közel százan vettek részt azon a zarándokúton, melyet a nagyváradi székesegyházi plébánia szervezett Magyarország nemzeti kegyhelyére, Máriapócsra, október 18-án, pénteken. A hívekkel tartott Pék Sándor esperes-plébános, Majoros Tibor állandó diakónus és Oláh Gabriella kántor is.
Két busz indult péntek reggel a Kanonok sor mellől, a székesegyházban bemutatott szentmise után. E sorok szerzője abban a járműben ült, ahol Pék Sándor atya is. Jövet és menet is imaprogram zajlott, a zarándokok többször is elimádkozták a rózsafüzért, illetve az odafelé vezető úton arra is jutott idő, hogy az esperes-plébános beszéljen Máriapócs történetéről, arról, hogyan vált zarándokhellyé.
Több mint háromszáz évvel ezelőtt, egészen pontosan 1696. november 4-én – úgyhogy az őszi máriapócsi zarándoklatok mindig némileg közelítenek ehhez a dátumhoz – egy csodálatos esemény helyszíne volt egy kicsiny nyírségi falu, melyet akkor még csak Pócsnak neveztek.
Egy kis fatemploma volt ennek a nagyon szegény kis településnek, ahol görögkatolikus közösség élt, és ennek a templomnak az ikonosztázionjában, vagyis abban a falban, ahol az ikonok vannak elhelyezve, az Istenszülő-képen Mária szeméből könnyek fakadtak. Császári rendeletre Bécsbe vitték ezt az egyszerű, mindenfajta művészeti igényesség nélkül elkészített kegyképet, hiszen a hírről szinte mindenki tudomást szerzett a Habsburg monarchiában. A kép helyét azonban nem hagyták szabadon, hanem egy másolatot készítettek, és ezt helyezték el Pócson. De a csoda megismétlődött: nem sokkal ezután, 1715-ben újra elkezdett könnyezni, immáron a másolat-ikon. Ismét hatalmas tömegben indultak el zarándokok, és akkor kapta a helység a Máriapócs nevet, s lett egyszersmint Magyarország görögkatolikus lelki központja. Nemcsak a magyaroknak, hanem a szomszédos népeknek (rutinok, ruszinok, ukránok, oroszok, szlovák, románok) is kedvelt zarándokhelyévé vált. A kegyképnek később volt harmadik könnyezése is, a 20. század elején, 1905 decemberében, fejtette ki a tisztelendő.
A régi fatemplom a 17. század végén olyan olyan rossz állapotban volt, hogy újat kellett építeni, a mostani kegytemplom barokk stílusú. Az oltára görögkatolikus, ott van az ikonosztázion előtte, és ha középről lépünk be, baloldalt található a kegyoltár, amiben el van helyezve a másolat nyírségi – a szentmisét ezen a helyen mutatta be és elmélkedett Pék Sándor esperes. Máriapócson van ugyanakkor egy nagyon régi szokás, úgy hívják, hogy „értetkőzés”. Azt jelenti, hogy a kegykép alatt el van helyezve egy üveg alatt az a kendő, amivel felfogták az 1905-ös könnyezés cseppjeit – ezek egyfelől természetes, emberi, másfelől pedig vérrel átitatott könnyek voltak. Erre az emelvényre lépcsőn lehet felmenni. Korábban mindenki számára vásárolt a váradi székesegyházi plébánia egy-egy szál, a tisztaságot jelképező fehér szegfűt. Az értetkőzés alkalmával a zarándokok ezeket elhelyezték egy vázába az Istenszülő (ahogy a görögkatolikusok nevezik Máriát) lábainál, s aztán egyenként mindenki felment értetkőzni, mely során vagy a kezüket tartották oda az üveg alá helyezett kendőhöz, vagy a rózsafüzérjüket, valamilyen számukra fontos tárgyat, esetleg a fényképét annak, akit az imáikban hordoztak.
Útközben a plébános arra is kitért: felmerül a kérdés, hogy Mária miért pont egy ilyen eldugott helyen könnyezett többször is? Erre az volna a lehetséges magyarázat, hogy a Szűzanya nem szeret feltűnősködni, hiszen végső soron Fatima vagy Lourdes sem hatalmas metropoliszok. És hogy miért könnyezett? A teológiai értelmezések szerint mindenkinek a gyarlóságáért, a bűneiért, a magyarok esetében főleg azért, mert „világbajnokai” a káromkodásnak, mellyel káromolják Istent.
Ciucur Losonczi Antonius
Forrás: erdon.ro
