Boldog Antonio Rosmini-Serbati (1797–1855), Delle cinque piaghe della S. Chiesa (A Szent Egyház öt sebéről, 1848) című művében, egy helyen így méltatja a Szentírást: „ama könyvben az örök igazság mindazon módokon szól, amelyekre hajlik az emberi szó: egyszer elbeszél, máskor oktat, egyszer ítéletet hoz, máskor énekel: benne az emlékezetet legelteti a történelem; a képzeletet gyönyörködteti a költészet; az értelmet megvilágítja a bölcsesség; az érzületet megmozgatja mindez együtt: benne a tan oly egyszerű, hogy az együgyű azt hiszi, egyenesen őneki készült; s oly fennkölt, hogy a tudós kétségbeesve próbál a végére járni; az írásmód emberinek tűnik, de Isten az, aki benne beszél”. Bojtor Attila írása
Kétségtelen, hogy minden korban tapasztalják ezt azok, akik hittel és őszinte szándékkal kezükbe veszik a Könyvek Könyvét. De tény az is, hogy Rosmini olyan korban írta e szöveget, amikor a Szentírás személyes olvasása a katolikusok többsége körében egyáltalán nem volt elterjedt és bátorított gyakorlat; egyrészt azért, mert maga az írni-olvasni tudás is sokáig kevesek kiváltsága volt, másrészt pedig azért, mert a Szentírás szövege valóban nem „könnyű dió”: óhatatlanul értelmezésre szorul, a szöveg önmagában nem adja meg az olvasónak mindazt, amire a hiteles értelmezéshez szüksége van, s így az értelmezéshez az olvasó öntudatlanul is a Biblián kívüli támpontokhoz fog nyúlni – de milyen támpontokhoz?
Ennek szemléltetésére elég talán felidéznünk azt, ahogyan egyazon bibliai mondat (a hagyományos latin Vulgata fordításban) két, egymással homlokegyenest ellenkező világnézet megalapozására is szolgálhat(ott): Jn 1,3-t („omnia per ipsum facta sunt et sine ipso factum est nihil quod factum est”) az apostoli keresztények kezdettől fogva úgy értették, hogy „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”, azaz hogy minden, ami létezik, Isten akaratából és az örök Ige által létezik; a középkori gnosztikusok azonban – előzetes világképükhöz híven – úgy értelmezték ugyanezt a mondatot, hogy „minden általa lett, és nála nélkül lett a Semmi, ami létrejött”, azaz hogy a létező mindenségnek csak egy része származik Istentől az Ige által, a másik része viszont nem Istennek, hanem a gonosznak az alkotása. Ennek az „apró” eltérésnek a hordereje óriási: az első értelmezés szerint egyetlen, mindenható Isten létezik, a második szerint viszont két istenség van, egy jóságos és egy gonosz, és egyik sem igazán mindenható, hanem küzdenek egymással.
A félreértés kockázata az oka annak, hogy VII. Piusz pápa 1816-ban így írt a szentírásolvasásról: „Mivel a nemzeti nyelvekben számos változást, változatosságot és változatot figyelhetünk meg, a bibliafordítások mértéket meghaladó függetlensége folytán valójában az a változatlanság szenvedne csorbát, amely az isteni tanúbizonyságokhoz illik, és maga a hit is meginogna, mivel ebben egyetlen szótagon néha hittételek igazsága múlik. Emiatt volt az eretnekek szokása arra fordítani gonosz és gyalázatos mesterkedéseiket, hogy a Bibliák népnyelvi kiadása által (amelyek rendkívüli sokfélesége és egymástól való különbözősége miatt azonban egymást is vádolják és ócsárolják) saját tévedéseiket az isteni ige szentebb díszeibe csomagolva csalfán az emberekre erőszakolják. »Eretnekségek csak akkor keletkeznek – mondta Szent Ágoston –, amikor a jó Írásokat helytelenül értelmezik, és amit azokban helytelenül értelmeznek, azt megfontolatlanul és merészen állítják is«. Hogyha azonban fájlaljuk, hogy a jámborságban és bölcsességben legkipróbáltabb férfiak is nem ritkán hibáztak az Írások magyarázásában, hogy is ne tartanánk attól, hogy a hozzá nem értő népnek, amely az esetek többségében nem valami válogatás, hanem egyfajta meggondolatlanság alapján ítél, a bármilyen népnyelvre lefordított Szentírást csak úgy, szabad olvasásra odaadjuk?”
A 20. századra az írástudatlanság világszerte visszaszorult, az általános és felsőfokú műveltség egyre szélesebb körben elterjedt, és XII. Piusz pápa 1943-ban kelt Divino afflante Spiritu kezdetű enciklikájával új lendületet adott a katolikus szentíráskutatásnak, valamint a Szentírás szövege népnyelvű terjesztésének. A II. vatikáni zsinat tanítja, hogy „amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják” (a Szentírás sugalmazott: egyszerre teljes egészében isteni alkotás és teljes egészében emberi alkotás), és hogy „a püspökökre tartozik, »akik az apostoli tanítás letéteményesei«, hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a Szent Könyvek, főleg az Újszövetség és elsősorban az evangéliumok helyes használatára. Gondoskodjanak tehát a szent szövegek fordításáról, s a szükséges és kielégítő szövegmagyarázatról, hogy az egyház tagjai biztonságosan és hasznosan foglalkozzanak a Szentírással, és szelleme eltöltse szívüket” (Dei Verbum,11; 25).
A „katolikus szentírásolvasás” kulcsa tehát, hogy a Szentírást sohase „önállóan” olvassuk (hiszen az nem elsősorban „nekem”, hanem mindig „nekünk” szól), hanem mindig úgy, hogy közben „meghalljuk”, hogyan olvasták és értették ezt a szöveget az elmúlt két évezred katolikus keresztényei – az egyházatyák, az egyetemes zsinatok, a római pápák, a teológusok, a liturgikus szövegek –, és hogyan olvassa és érti azt ma az az egyház, amelynek tagjai vagyunk.
A Szentírással való találkozásunk elsőrangú helye a szentmise első fele, az ige liturgiája. A liturgiában elhangzó igének ugyanis szentségi jellege van: az Úr oly módon szól benne a közösséghez, itt és most, a saját élő hangjával, mint ahogyan az Eucharisztiában saját testével és vérével jelen van (vo. XVI. Benedek, Verbum Domini, 56).
Ha pedig személyes szinten is el akarjuk mélyíteni kapcsolatunkat a szent szöveggel, abban – a püspökeink által jóváhagyott, magyarázatokkal ellátott szentíráskiadásokon túl – felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtanak a Római Kúriához tartozó Pápai Biblikus Bizottság útmutató dokumentumai, melyek közül magyarul is megjelent: Szentírásmagyarázat az Egyházban (1993), A zsidó nép és szent iratai a keresztény Bibliában (2001), Biblia és erkölcs. A keresztény cselekvés bibliai gyökerei (2008), Mi az ember? A bibliai antropológia körképe (2019).
Bojtor Attila
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/39-es számában.
