Jelenits István az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején gyakori vendég volt Kolozsváron, az akkor a hetvenes éveibe lépő piarista tanár, korábbi tartományfőnök vállalta el egy útját kereső kicsiny értelmiségi kör beszélgetéseinek moderálását úgy, hogy még a kezdeményezők se tudták pontosan, mit szeretnének.
Forrai Tamás SJ akkoriban a Faludi Ferenc Akadémia szervezője volt, két év budapesti posztgraduális képzés, teológiatanulás és az ottani ébredező egyházi élet remek kezdeményezései nyomán fordultam hozzá, hogy tapogatózásainkhoz ajánljon egy rugalmas szellemi embert, aki segítene „megszülni” valamilyen keresztény katolikus értelmiségi szerepkört. Hosszas keresgélés és kérdezgetés után jelezte Forrai Tamás, hogy Jelenits István vállalta a feladatot. Megilletődve gondoltam végig, mi mindent olvastam Jelenits tanár úrról és Jelenits tanár úrtól, ki ő, mi minden: vezető, tanár, író, meghatározó szellemi ember… Egy jó ideig nem is mertem örülni, annyira kicsinynek éreztem magam és társaimat, a kezdeményezést, amit akkor „Otthon az egyházban” néven Magyarláposon kezdtünk el. Csiby József plébános ajánlotta fel a néhány napos elvonulás helyszínéül plébániáját, akkoriban teológiai hallgatója is volt a településnek: Micaci Cristian Gyulafehérváron tanult. Ide érkezett meg egy többnyire kolozsvári értelmiségiekből álló kis csapat, akik különböző plébániák ifjúsági csoportjaiban nőttek fel, gyermekkoruktól elkötelezett és egyházi közösségük érdekében feladatokat vállaló fiatalok, akik immár szakmai elhelyezkedésük nyomán keresték az új szerepben, a megújult történelmi lehetőségek között, mire hívja őket Isten, mire van szüksége a helyi egyháznak. Ezt a kis csapatot szerettük volna erősíteni, okosítani, bővíteni, ezért hívtuk Nagy József gyulafehérvári biblikumtanárt a körünkbe, aki a Szentírás elkötelezett szolgája volt, ugyanakkor maga is útkereső ember, nyitott az együttműködésre és dolgozni kész az új helyzetben nyíló lehetőségekért. Ezt a csapatot vállalta el Jelenits tanár úr, hogy bábáskodik, kíséri útján. Nem ismerte egyikünket sem, nem tudta, mit talál itt, mire készüljön. Nem előadásra szólt az első meghívás, hanem moderálásra: én, aki Forrai Tamás felajánlásával élve kerestem egy nálunk tapasztaltabb segítőt, nem sejtettem, ki vállalkozik a feladatra.
Gyönyörű út kezdődött, egy gyönyörű együttműködés, amelynek során Jelenits tanár úr e kezdők között nem akarta átvenni a kezdeményezést, a vezetést, hanem valóban bábáskodott, hogy megszülessen az a gondolat, az a kezdeményezés, ami a helyi igényeknek megfelel. A csapat egy része az akkor még mindig nagyon fiatal és nagyon pezsgő Katolikus Egyetemi Lelkészség körül tevékenykedett, ide tartozott az egyetemi lelkész Nóda Mózes, és Gábor Csilla, Zamfir Korinna, időközben csatlakozott Szegő Katalin nyugdíjas egyetemi tanár, akinek filozófiai tudása gazdagította kezdetben az induló kolozsvári teológia kar diákjait, de mindannyiunkat, mert egy csésze kávé vagy egy szervezett este keretében bármikor bárkivel elbeszélgetett, kíváncsi és támogató volt. Szép és mély lelki barátság alakult ki közte és Jelenits tanár úr között, Kati néni túl korai és nem várt halála után egy kolozsvári látogatása alkalmával Jelenits István eligazítást kért és a Házsongárdi temetőben felkereste a sírt.
Csendes, bölcs, eligazító jelenléte példaszerű volt és máig példaként is szolgál arra, hogyan lehet tapintattal, szikáran, mégis szeretettel, bátorítóan igazgatni a lelkes, de még tapasztalatlansága miatt botladozó fiatalokat, sosem letörni, bármilyen butaságot követnének el, úgy figyelmeztetni, hogy abból épülés és növekedés fakadjon.
Két irodalmi előadása maradt meg az emlékezetemben, mint rendkívüli alkalom, és egy lelkigyakorlata, mindenikre a KEL hívta, mindeniket Nóda Mózes szervezte. Pilinszky-előadására a Babeș–Bolyai Tudományegyetem központi épületében kért az egyetemi lelkész az egyetem vezetőségétől egy nagyelőadót, amelynek többszáz férőhelye pillanatok alatt megtelt, és a légy zümmögését sem lehetett hallani Jelenits tanár úr halk, először monotonnak tűnő, majd egyszercsak felizzó előadása alatt. József Attiláról hasonló módon és hasonló hangulatú előadást tartott: amit mondott, ahogy mondta, máig zsigerekig ható: élte, amit mondott, egy volt azzal, akiről, amiről beszélt, megelevenedett a szó általa. A piarista templom emeleti termében beszélt Szent Pálról a lelkigyakorlat keretében: soha olyan élő nem volt egy bibliai figura, egy a régmúlt ködébe vesző, ráadásul untig hivatkozott alak. Szent Pál azóta kortársunk, útitársunk, tapintható, eleven, lüktető, kereső, tévedő és tévedését megvalló, azt jóvá élő példakép.
Jelenits tanár úr számunkra a szikár tudós és szerzetes, aki mérhetetlen tudását végtelen alázatba burkolta olyannyira, hogy már-már elhitette: ő tanul tőlünk. Nevelt, formált igazi tanár módjára, velünk élve meg a hétköznapokat tanított úgy felmagasodni, hogy súlyunk ne nyomja agyon a jelent s a jövőt.
Köszönjük, és jó öröklétet az Atya keblén.
