Szeptemberben különleges ünnepe van a Vincés Családnak, hiszen a vincés lelkiség alappillérét, Páli Szent Vince (1581. április 24. – Párizs, 1660. szeptember 27.) alapító atyánk napját ünnepeljük e hónap 27-én. Ő az, akit egyik életrajzírója, nagyon találóan, a szeretet apostolának nevezett el. Nem csoda, hogy ezzel az elnevezéssel illették, hiszen az, amit tett életében és ahogyan tette, telve volt azzal a nagybetűs szeretettel, melyet az Úr Jézus kért igazi követőitől, amikor így szólt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,30-31) Búcsúbeszédében is „új parancsot” adott nekünk: „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)
Szent Vince atyánk Istennek szentelt életét meghatározták Jézusnak ezen szavai. Ő maga röviden így foglalta össze a szeretet törvényét: „A szeretet = cselekedet”.Ha szeretjük Istent, akkor nem tudunk félig-meddig keresztények lenni. Az Isten valódi szeretete arra ösztönöz, hogy képességünkhöz mérten ott, ahova az Úr helyezett, megtegyünk minden tőlünk telhetőt, hogy őt szolgáljuk. Puszta szeretetből.
Életrajzában olvashatjuk, hogy egy este, miközben megszokott „sétájárára” indult, az utcákról összegyűjtött sok árvát gondozó nővérek félve szóltak utána: – Atyám, most már ne hozzon haza több gyermeket, mert nincs egy hely sem, ahová lefektessük őket. Mire ő derűsen csak annyit felelt: – Dehogy nincsen, az én ágyam még üres. Más helyen pedig arról olvashatunk, hogy Vince lángoló hévvel harcolt a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek: ,,Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság, boldogság, szent munka ez!” De ismételten csak Vince személyes beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve kiáltotta az asszonyok felé: ,,A gyermekek élni fognak, ha ti szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!”
Szent Pál szavai jutnak eszembe, melyet a Korintusiakhoz intézett: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló…” (1Kor 15,10) Teljesíteni Isten akaratát nem kötelesség, nem is feladat, hanem együttműködés vele. Szent Vince sokszor mondta élete során „Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.” Milyen jó lenne, mennyivel másabb lenne az egész világ, ha a keresztények mind így tudnának cselekedni: szeretetből Isten iránt, az embertársak javára, háttérszándék és minden egyéb befolyás nélkül.
Ez viszont lehetetlen, ha nincs bennünk alázat. Páli Szent Vincének egy másik nagy mondása így szól: „Előbb szívünket kell önmagunktól megtisztítani, majd ezután Isten tölti azt be. Akkor maga Isten költözik be és cselekszik. Az alázat az, ami önmagunktól megszabadít, a szent alázat.”
Mint a gályarabok lelkipásztora hivatali jogával élve fölkereste a párizsi börtönöket, amelyekben embertelen körülmények között, összezsúfolva sínylődtek a gályarabságra ítélt foglyok. Kimeríthetetlen jósága és emberiessége ezeket az elkeseredett lelkeket is megnyerte. Egy alkalommal titokban Marseille-be ment. Az egyik gályán fölfigyelt egy kétségbeesett rabra, akit feleségétől és gyermekeitől szakítottak el. Hirtelen elhatározással helyet cserélt a szerencsétlennel: föloldotta az evezőpadtól, és magát láncolta oda. Csak néhány héttel később fedezték föl tettét, amikor az egyik bárónő kerestetni kezdte. Élete vége felé megkérdezték tőle, hogy a lábán lévő sebek nem a gályáról valók-e, de ő nevetve kitért a válasz elől és másról kezdett beszélni.
Talán ezért bukdácsol a ma embere annyira a szeretet cselekedeteinek utján, mert hiányzik ez a teljes önátadás, teljes lemondás. Egyre kevesebb olyan emberrel találkozunk, akik keresztény életüket őszintén, egyszerűen, nyitottan élik meg. Sajnos egyre több a kirakat-keresztény. Egyik kedves plébánosunk szokta mondani: „Azok, akik kilóra vannak jelen a templomban”, de a lelki mérlegen igazából nem sokat nyomnak.
Vannak azonban, hála az Úrnak, jócskán olyan keresztények is, akik a világ különböző pontján Szent Vince utmutatásait követve élnek. A Vincés Család tagjai jelenleg 170 országban végeznek különféle szeretetszolgálatokat. Romániában is szép számmal vannak azok, akik nem sajnálnak időt, energiát, és saját tehetségük mértéke szerint közreműködnek az elhagyatottak, a nehézségben élők megsegítésében, felkarolásában.
Páli Szent Vince és sok más szent és boldog életpéldája elöttünk jár, hogy tanuljunk tőlük, hogyan legyen bennünk lélek és legyen bennünk élet. A szeretet himnuszában olvashatjuk: „…Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.” (1Kor 13,1) Tegyünk róla, hogy ne kongjunk az ürességtől!
Szívleljük meg Páli Szent Vincének, a szeretet apostolának útmutató szavait: „Sem ima, sem áldozat nem ér semmit Isten előtt, ha nem kíséri szeretet.” Cselekedjünk Isten és emberek iránti szeretetből, és akkor, teljesítve a legfőbb parancsolatot, méltók leszünk a keresztény nevet viselni.
Kertész Szerafina nővér FdlC
Az írás rövidített változata megjelent a Vasárnap 2024/39-es számában.
