† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni.
Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik:
„Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”
Mk 9,30–37
Nem új keletű megállapítás, hogy mióta világ a világ, az ember mindig vágyott a többre, a jobbra, a teljesebbre, amely túlmutat halandóságán és tökéletlenségén. Ez a vágya, amely a lelke legmélyéből fakad, határozta és határozza meg alapjaiban a mai kor emberét is, hiszen az ember mélyen átérzi „teremtett társteremtő” mivoltát – ahogyan Philip Hefner teológus mondja. Mégis e mély vágyak – a megszólítottság tudata – ellenére a ma emberét jobban jellemzi a sekélyesség, a felszínesség, amelyet behálóz a mindentudás látszata. Mindez a fogyasztói létforma gyümölcse, ahol az ember egyre ritkábban egzisztál és reflektál, de annál többször destruál és kommentál. Talán itt említhetnénk azt a fajta kiszolgáltatott függőségi rendszert is, amely sokakat megkötöz, és amelynek táptalaja a megfelelési és megfeleltetési kényszer. Az ember mintha elveszítette volna annak képességét, hogy rá tudjon csodálkozni a saját és a másik ember teremtett voltának szépségére, emberlétének misztériumára. Ehelyett marad sok esetben a sallanggal átszőtt életritmus, a cinizmustól megkeményedett szív és az érdektelenségbe burkolódzó hozzáállás. Sok esetben így éljük mindennapjainkat, mert „aranyhegyen ülő koldusok vagyunk” – ahogyan fogalmaz Varga László kaposvári megyés püspök.
A mai evangéliumban – az elmúlt vasárnaphoz hasonlóan – Jézus ismét szenvedéséről beszél tanítványainak, akik nem értik a Mester szavait. Ismét jelenvalóvá válik a „de harmadnapra feltámad” kijelentés igazsága, amely számunkra is örök érvényű igazság, egyfajta origó a Krisztus-követés nemegyszer göröngyös, megpróbáltatásokkal teli útján. S talán innen érthető meg az a jézusi modell, amely számunkra is életcél kellene legyen, mégpedig a kenózis, az a fajta önkiüresítés, amely átjárta a Mester életét. Amelyben és amely által Jézus mindent az Atyával való – személyes, bizalom- és szeretetteljes – kapcsolatra tett fel, hiszen az határozta meg minden tettét és szavát. Egyszóval az a gyermeki hozzáállás, amelyről ma hallunk az evangéliumban, és amely nemegyszer hiányzik belőlünk. Az istengyermeki lét ajándéka, az arra való rácsodálkozás szépsége, az abban való részesedés gazdagsága, amely segíthet megtanulni az alázat és a szolgálat jézusi útját. Ahol nem kell állandóan bizonyítani értékességünket, ahol nem kell betegesen bebiztosítani életünket, és ahol szabad és lehet megfürdőzni az Atya szeretetében. Ennél nagyobb gazdagság nem kell egy igazi Krisztus-követőnek, mert emellett mindent szemétnek tart – Szent Pál apostol szavai szerint.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/38-as számában.
