Valahogyan mindig is bennem maradt valami abból a gyerekkori izgalomból, ami szeptemberben mindig úrrá lett rajtam. Természetesen akkor az iskolakezdés miatt: milyen lesz a tanító néni, az osztálytársak, később a tanárok, a bentlakás. Aztán alig fejeztem be a középiskolát, a szeptember más kezdeteknek lett a meghatározó hónapja. Páli Szent Vince ünnepéhez kapcsolódóan az ideiglenes és örök szerzetesi fogadalomtételek jeles hónapja, azóta már a jubileumi fogadalom megújításának a hónapja, vagy csak egyszerűen az ezekre való visszaemlékezés ideje.
Számomra szeptembernek mindig megvolt és ma is megvan a maga sajátos hangulata. Mintha ilyenkor nem csak az ősz kezdődne, hanem mindig mintha egy új életszakasz venné kezdetét, még akkor is, ha jövő évben ilyenkor valami hasonló hangulat lesz majd úrrá rajtam, s annak ellenére, hogy az emberi élet szakaszai nem ilyen sűrűn váltogatják egymást, mondjuk évente…
Reggel ismét kezembe vettem kedves imakönyvemet, Szent-Gály Kata Imádságtöredékeit, és csak úgy találomra felnyitottam. Erre bukkantam:
– a fa jó gyümölcsöt terem –
íme itt vagyok
hogy akaratodat megcselekedjem
a félelmetest
a nagyszerűt
a szentet
leborulok előtted a földre
mert Te vagy a Fölséges Úr
kitárom a karomat feléd
mert Te vagy az engem szólító Szeretet
Hirtelen magam előtt láttam egész eddigi szürke életemet, s most egyáltalán nem zavart ez a szürkeség és hétköznapiság. Sőt örültem annak, hogy éppen ilyen. Elvégre nem lehet mindenki hős vagy főszereplő a színdarabban sem. S ettől még nem kevésbé értékes szereplője annak. Egy főszereplő sem tudja egyedül eljátszani a darabot…
A szürke életem szürke hétköznapjaiban megélt hűségemmel igyekeztem megtenni az isteni akaratot, mely az én esetemben legtöbbször ugyanolyan szürke volt, mint a hétköznapjaim. Lehet, hogy olykor félelmetesnek éltem meg, mert úgy éreztem, sokkal nagyobb a feladat, mint amit elbírok, máskor nagyszerűnek találtam, mert lelkesített az, amit éppen tettem. Máskor pedig szentnek éltem s élem meg, mert nem hétköznapi dolog egy rejtett szürke életet Istennek odaadni és felfedezni azt, hogy ő ezt így szürkén, hétköznapinak fogadta el, és újból és újból elfogadja, s ez így tetszik neki.
Mert semmi különös nem volt abban, hogy óvodába, iskolába jártam. Semmi különös nincs abban, hogy minden nap elvégzem a munkámat úgy, ahogy éppen sikerül. S ma reggel a hűség és a kitartás a szürkeségben mintha fényt kapott volna, hiszen a Fölséges Úr előtt állok, aki az engem szólító Szeretet. Ma reggel örültem annak, hogy csak egy hétköznapi szürke életem van, amit az Úr ilyennek szeret, szereti a szürkeségét. A fényes csillogást másoknak szánta. Nekem a szürkeséget adta, ezért szeretem. S mégis mennyi fény van benne, egyre több. S minél inkább szeretem a szürkeségét, annál fényesebb ez a szürke.
Ma reggel elindultam szürke, hétköznapi életem új, következő szakaszában. Holnap reggel ugyanezt teszem majd, és holnapután meg azután és minden nap. Érzem, valami különös, ugyanakkor csodálatos szürke fény fog átragyogni rajta, ha ezt mindig a Fölséges Úr előtt való leborulással és az ő szeretetének hívó szavára teszem.
Útra való kérdések:
- Meg tudok-e elégedni azzal az élettel, ami osztályrészemül jutott?
- Mi hajt abban, hogy kitörjek a szürkeségemből? Isten hívása vagy a saját magam becsvágya?
Szabó M. Rita SMVS
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/37-es számában.
