† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben: Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!”
Mk 7,31–37
Nem nehéz szólni, amikor nincs nagy tétje mondandónknak. Nem nehéz megszokni szívünk vakságát, és így téblábolni a világban. De nem nehéz hozzászokni a lélek süketségéhez sem, amikor már nem halljuk sem az Isten, sem a mellettünk élők hangját. Eközben pedig el- és megítélünk másokat, mert már nem hisszük, hogy a másik is – bűnei és gyarlóságai ellenére – ugyanannak a mennyei Atyának a gyermeke, mint mi. Süketségünkben lassan már nem is értjük, hogy mit mond nekünk szívünk csendjében, mire hív bennünket az Atya nap mint nap. Máskor meg mi magunk választjuk önként a némaságot, amikor szólni lehetne, sőt kellene, de mi kínos csendbe burkolódzunk. Ahogy Reményik Sándor Ha számbavetted… című versében találóan írja: „S mikor egy gyötrődő szív úgy eped / Egy szónkért, mely meg tudná váltani, / S virágoskertből sivataggá lesz, / Mert azt az igét nem mondottuk ki”. Megint máskor önként választjuk a vakságot, amikor egy-egy igazságot nem akarunk meglátni és felismerni. De hasonlóan választjuk a süketséget is, amikor nem akarjuk meghallani és meghallgatni sem Istent, sem a másik embert, mert így könnyebb és kényelmesebb folytatni azt a bizonyos életstílust, mert így nem kell sem változni, sem változtatni.
Jézus a mai evangéliumi beszámolóban meggyógyít egy süketnéma embert. Ez a gyógyítás nagyban eltér más beszámolóktól, hiszen itt a beteg nem nyilvánítja ki hitét, a Mester nem kérdez rá. A másik érdekesség, ahogyan Jézus gyógyít, hiszen nem csupán teremtő szavával nyilvánul meg – mint ahogy sok más esetben –, hanem konkrét cselekedettel is. Talán számunkra érthetetlen, mégis Jézus idejében különösen a kortárs kultúrában ismert volt a nyállal történő gyógyítás hite. Erről beszámol Plinius, Tacitus és Suetonius is, de a Talmudban, illetve az egyiptomi kultúrkörben is találunk utalást a nyál felhasználásáról, annak mitikus, gyógyulást hozó erejéről. Mindez különösen fontos háttérismeret, hiszen ez a csoda Dekapolisz határában történik, így Jézus tette egészen más perspektívában értelmezendő, hiszen mint második isteni személy cselekszik – erről részletesen ír Jerome H. Neyre jezsuita a The Idea of Purity in Mark’s Gospel című művében. Jézus csupán szavával, egyetlen érintésével is meggyógyíthatta volna a süketnéma embert, mégis azt választotta, hogy „személyre szabottan” gyógyít, és ez mindig Isten stílusáról árulkodik, amely a nagyvonalúság. Az is megfigyelhető, hogy Jézus sosem gyógyít kétszer ugyanúgy, mindig megválasztja a gyógyítás módját, amely által a beteg eljut Istenhez, illetve felismeri őt. És ez a személyes dimenzió, ahogyan Isten ránk talál, segíthet el bennünket kigyógyulni a lélek süketségéből és némaságából, amely nem egyszer megkötöz.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/36-os számában.
