† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben a zsidók zúgolódni kezdtek Jézus ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem, Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?”
Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza, – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.
Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,41–51
Mindennapjainkat átszövik az előre legyártott igazságok, az adott témakörökben megfogalmazott kész válaszok, vagy azok a bizonyos előítéletek, amelyek mentén meghatározzuk és körülhatároljuk magunkat, a mellettünk élőket vagy éppen a világot. Nagy általánosságban mindehhez nagyfokú szubjektivizmus társul, amely aztán akarva-akaratlanul plafonizálja és abszolutizálja látásmódunkat. Mindez nem csupán a mindennapi életünket, társas kapcsolatainkat nehezíti meg, hanem a lelki élet terén is akadályokat gördíthet elénk. Mert ahol megszűnik az objektív látásmód vagy megkérdőjeleződik egy objektív igazság léte, ahol mindent áthat a szubjektivizmus, ott minden esetben a személy torzulásáról beszélhetünk. Éppen ezért mindig szükséges egyfajta önreflexió, amely segíthet meglátni azokat a bizonyos vakfoltokat, amelyek takarásban vannak. S talán mindez az előítéleteink kapcsán csúcsosodik ki leginkább, amikor felületes értékítéletet alkotunk mindenről és mindenkiről, mert mi tudni véljük. Ez különösen aktuális, hacsak a társadalmi köz- és párbeszédet nézzük meg alaposabban: szubjektív értékítéletek tömkelege, amelyek nélkülözik az objektivitást, szakmaiságat vagy a hozzáértést.
A mai evangéliumban arról hallunk, a zsidók zúgolódni kezdenek Jézus kijelentései kapcsán, mely szerint ő a „mennyből alászállt kenyér”. Egyértelműen kifejezik nemtetszésüket, egyet nem értésüket, sőt kérdőre vonják a Mestert. Habár az evangélista nem így fogalmaz, mégis mondhatjuk azt, hogy a zsidók zúgolódása mögött a megbotránkozás húzódik meg. A megbotránkozni szó görögül a skandalizó, amelynek jelentése valamilyen csapdának áldozatul esni, valakit bűnre csábítani, illetve csalódást, kiábrándulást okozni. Így tehát amikor a zsidók zúgolódnak a Mester ellen, illetve amikor megbotránkoznak, akkor csalódnak benne, kiábrándulnak belőle, hiszen ő nem azért jött, hogy teljesítse a hozzá fűzött (hamis) reményeket, hanem hogy az Atya akaratát cselekedje. Nemegyszer mi is csalódunk Istenben, az egyházban vagy az egyháziakban, amikor előítéleteinkre, szubjektív tapasztalatainkra támaszkodva nyilatkozunk, amikor jobban hiszünk egy-egy valósnak vélt magánkinyilatkoztatásnak, mint a Szentírásnak, az egyházi tanításnak, a tanítóhivatalnak vagy éppen a kinyilatkoztatásnak. És mindezt a szív vaksága és annak gőgje okozza, amelyre csakis Krisztus alázatos közelsége lehet gyógyír. A Mester szívből jövő hitet kér tőlünk, hiszen csak így – Ferenc pápa szerint – győzhetjük le „az előítélet lepráját”, amely oly sokakat megbetegít.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/32-es számában.
