Nagyszülők és idősek világnapja kapcsán szerkesztőségünk tagjai osztották meg az olvasókkal emlékeiket nagyszüleikről. Olvassák szeretettel Lang Márk terjesztő munkatársunk írását ez alkalomból!
Kaplony egyik legrégebbi utcájának a közepén, ahol gyermekkoromban még hatalmas csordában vonultak végig a tehenek minden szürkületkor, jól emlékszem a strázsáló nagyapám alakjára, ahogy állt a kapuban, s várta az övéit. S valószínűleg várná még ma is, ha lennének még tehenek, s ha lenne csorda, s ha egyáltalán létezne még az az egykori falu, amit bár ugyanúgy hívnak, valahogy mégsem ugyanaz már. Nekem legalábbis.
Bizonyára más. Furcsa érzésem támad, akárhányszor otthon vagyok. Valahogy mindig azon kapom magam, hogy keresek valamit. De nem egy konkrét embert, nem is egy helyet, hanem egy kósza érzést: az Otthonnak a megszokott, meleg, hosszú, unalmas gyerekkori érzését. Ezért is van úgy, hogyha hazamegyek, gyalog indulok útnak a nagyszüleimhez. Bele az utca száraz levegőjébe, az utcavégi kereszt irányába, lekanyarodom a pálinkafőzde felé, végig a magas nyárfák árnyékában, hogy aztán onnan levágva az utat (vagy meghosszabítva?) érjek el nagyszüleim házához.
Ma is száraz még a levegő, ott vár a kereszt az utca végén, s hosszú még a fák árnyéka is. De valahogy nem ugyanaz a levegő, a kereszt is egyre kopottabb, az árnyékok is mintha már nyúlósabbak lennének, s a séta sem olyan jólesően unalmas, mint egyszer volt, valaha, gyermekként. Ami mégis ugyanaz, azok a nagyszülők, akik otthon várnak. Ez ad némi megnyugvást.
Ezek persze a saját, személyes, túlságosan is szentimentális, nosztalgikus érzéseim. Nem is beszélek erről különösebben senkinek. Végső soron ki is érthetné? S mi lehetne rá a válasz?
Ezzel szemben azon már igenis sokat gondolkodom, hogy ők vajon ugyanezt érzik-e. Különben soha nem kérdeztem, pontosan a fenti okok miatt. Emlékszem azonban egy estére, Kolozsvárról utaztam haza hétvégére, s miután megérkeztem, beköszöntem hozzájuk. Nagyapám leültetett, talán épp akkor forrt ki az újbor. Órákat beszélgettünk a gyerekkoráról, a háborúról, a deportáltakról, a szocreál végtelennek tűnő éveiről és a szinte észlelhetetlen átmenetről – világokról: a „ Horthy-világról” a „Ceau-világról”, s a mostaniról, aminek talán már neve sincs: kevésbé valódi, s túlságosan hangulati. Az életről beszélgettünk, amiből én még túl keveset láttam, s talán sohasem fogok eleget.
Sokat gondolok vissza erre a beszélgetésre. Főleg olyankor, amikor nosztalgikus állapotomba kerülök. Tanúi ők valaminek, ami elgondolhatatlan, de kijózanító. Szerencsések lehetünk, hogy ezek az emberek itt vannak közöttünk.
