1993. május 2-án nyitotta meg kapuit a megye egyik legrégebbi idősklubja, azzal a céllal, hogy megoldást nyújtson a nyugdíjasokat érintő szociális problémákra. Az évek során több száz idős fordult meg a központban, talált itt megértő barátokra, támaszra és vigaszra a bajban, szerető társakra az örömben.
A májusi bál keretében a Reménység Nappali Idősközpont huszonöt éves fennállását is megünnepelték csütörtök délelőtt. Az eseményt Hauler Magdolna intézményvezető nyitotta meg, majd a meghívottak szóltak a jelen lévő, mintegy nyolcvan klubtaghoz. Schönberger Jenő püspök méltatva a klub tevékenységét, arról beszélt, hogy a Reménység központ egy csodálatos példa arra, hogy Isten minket akkor is szeret, amikor már megöregedtünk, amikor senkinek sincs szüksége ránk, amikor már úgy érezzük, hogy fölöslegesek vagyunk.
Láng László Caritas-vezérigazgató szerint „jó nevet választottak ennek a klubnak, mert hangulatából valóban a reménység árad”. Román János nagybányai esperes arról beszélt, hogy az eltelt negyed évszázadot a közös út és a közös cél jellemzi. Pataki Csaba megyei tanácselnök elmondta, csodálja a klubtagok lendületét és összetartását. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is szólt a résztvevőkhöz. „Ahányszor eljövök önökhöz, mindig feltöltődök reménységgel, energiával, hiszen amikor önökre nézek, csupa olyan embert látok, akik nem éltek hiába” – mondta a polgármester.
Az ünnepi beszédek után a rendezvény a májusi szerenáddal folytatódott.
Huszonöt év együtt
Hogy mit jelent a Reménység klub az idősek számára, ők tudják a legjobban elmondani. És szívesen mesélnek. Botos Tibor huszonöt éve tagja a klubnak. „Első perctől fogva ide járok, mert pont a szomszédban nyílt meg a központ. Az ember eltölti itt az időt, olyankor nem gondolkodik egyeben. Szinte minden nap jövök, és ameddig tudok, ameddig a jó Isten engedi, addig jönni fogok.”
Biczó Józsefet a klub által nyújtott társaság, szeretet, gondoskodás segítette át élete egy nehéz korszakán. „Volt egy időszakom, amikor nagyon magamba voltam roskadva. Egy barátom, aki a klubba járt, mondta nekem, hogy van egy lehetőség arra, hogy emberek közé kerüljek. Kedvesen fogadtak. Én szeretek táncolni, itt volt rá alkalom. Táncolgattam, azt mondják a táncterápia nagyon jó dolog. Így is van, én azóta ezt folytatgatom. Sokszor elgondolkodom azon, mennyi is az átlagéletkor. És rájövök, én azt már túléltem, és minden nap ajándék. Ha ezt így fogjuk fel, akkor már nem is vagyunk annyira elveszve” – állítja az egyik leghűségesebb klubtag.
Takács Jenő és Tordai Rozália a Reménység központban találtak egymásra, és immár két évtizede boldog párt alkotnak. „1997-ben ismerkedtem meg itt Rózikával egy Katalin-bálon. Az eltelt több mint huszonegy év alatt szinte nem tudok megnevezni olyan eseményt, amelyen mi ne vettünk volna részt” – meséli meghatódva Takács Jenő.
Fehér Katalin öt hónapja jár a központba. Agyvérzésen esett át, amelynek következtében képtelen volt kommunikálni, járni. Eleinte szállították a klubba, most már ügyesen mozog. Itt kapott erőt ahhoz, hogy leküzdje a depressziót, újra megtanuljon beszélni, írni. „Azon vagyunk, hogy egészen meggyógyuljon” – hangsúlyozza Hauler Magdolna. „Írogatjuk a betűket együtt, most már rövidebb szavakat is le tud írni. Segít origamit hajtogatni is.” „Már tudok főzni is” – teszi hozzá büszkén Katika, és nem is akármit, hanem töltött káposztát. „Magdika mondta, hogy biztosan sikerülni fog, és úgy is volt, a lányom is mondta, milyen finom.” Katalin számára minden nap új kihívásokat tartogat, élete újra értelmet nyert.
Marchiș Gheorghe (Gigi) a Reménység klub révén fedezte fel költői hajlamait. Gigi mindig is szeretett olvasni, de a központ ünnepségeibe bekapcsolódva tapasztalta meg, hogy másoknak is örömet szerezhet, vagy épp másokat gondolatba ejthet verseivel. „Ahogy megfogalmazódik bennem egy-egy vers, sietek is elmondani Magdikának. Minden alkalomhoz ismerek hozzáillő verset, aforizmát, amelyet szívesen megosztok klubtársaimmal is” – meséli Gigi.
Mától már a következő huszonöt évre készül a klub. Újabb beteljesült, boldog huszonöt évre.
