A papszentelési szertartás egyik legerőteljesebb mozzanata, amikor a szentelendők önátadásuk jeleként teljesen leborulnak Isten és az oltár előtt. Eközben a szentelő püspök, a papság és a hívek is az oltár felé fordulva, térdelve éneklik a Mindenszentek litániáját. Az arcra borulással a jelöltek kifejezik alázatukat, ugyanakkor Isten előtti teljes odaadásukat jelzi ez a gesztus. Sok pap a szentelési szertatás legmeghatóbb pillanataként tekint vissza erre, és van, aki a nagypénteki leborulás során is felidézi papszentelése ezen mozzanatát.
Miközben a jelöltek kifejezik engedelmességüket és szolgálatkészségüket, a Mindenszentek litániájának éneklése megteremti az imádságos légkört, de azt is jelzi a szentek közbenjárásának a kérése, hogy a szentelés nem csak egy földi esemény. Ez egyben kifejezi az esemény közösségi jellegét is. A szentek segítségül hívása ugyanakkor egy emlékeztető és meghívás a szent életre, követve a szentek életpéldáját. Amikor az ember a földre borul, azzal elismeri teremtettségét, hogy az ember Isten teremtménye és minden nagysága Isten kegyelméből fakad.
Nemcsak a gesztus hasonlósága az oka, hogy a nagypénteki arcra borulás van, akiben a papszentelés leborulását idézi fel, hiszen abban is benne van az áldozat, annak a jele, hogy a szentelendő a papsággal egy életre szóló szolgálatot és áldozatot vállal. Akárcsak Jézus nagypénteken, ő is feláldozza akaratát Isten és az emberek szolgálatában. Ahogyan a nagypéntek felidézi a papszentelést, úgy a papszentelés is magában hordozza a nagypénteki eseményeket, a leborulás pedig jelzi az osztozást Krisztus szenvedésében és halálában, miközben a leboruló missziós küldetésével vállalja a feltámadás örömhírének továbbadását.
Amikor egy kutya hanyatt fekszik és ezzel feltárja legsérülékenyebb részeit, egyben kifejezi sebezhetőségét. „Itt van a torkom, itt vannak a belső szerveim: egyetlen mozdulatodba kerül, teljesen kiszolgáltattam magam neked. Akár a torkomat is átharaphatod.” Amikor egy pap leborul Isten előtt, hasonlóképpen teljesen átadja magát Istennek. Annak az Istennek, aki a szívek és vesék ismerője, ahogyan a Szentírás több ízben is kifejezi azt, hogy Isten ismeri az ember belső valóságát. Bár a fizikai leborulás egy pap életében kiváltságos alkalom, elengedhetetlen, hogy lelkében nap mint nap leboruljon Isten előtt. És bár a világi hívek talán nem borulnak le nyilvánosan Isten színe előtt, az ő számukra is hasonlóan fontos, hogy nap mint nap leboruljanak lélekben Isten előtt.
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/27-es számában.
