Milyen lehetne, milyennek kellene lennie egy ápolási otthonnak? Ha őszintén szembenézünk a legtöbbünkben felsejlő képekkel, az időskor, a betegség, a leépülés különböző formái, a beszűkülés és kilátástalanság jut eszünkbe. És legyünk bár laikusok vagy szakemberek, hajlamosak vagyunk a bennünk élő képet és elképzelést megvalósítani. De tegyük fel, hogy az ápolási otthon leképzésében az otthonra helyezzük a fő hangsúlyt, annak legemberibb és legmeghittebb értelmében. Nem utópia, de nem is megy csak úgy magától. Utánanéztünk.
A főegyházmegyei Caritas által 2017-ben Marosvásárhelyen szervezett Nemzetközi Ápolásminőségi Konferenciáján (CQC) találkoztunk először a felső-bajorországi Furth im Waldban a Bajor Vöröskereszt által működtetett öregotthon rendhagyó szemlélet- és működésváltásával. Bár Elisabeth Nachreiner, a szemlélet alakítója és hőse akkor személyesen nem tudott eljönni, de előadását elküldte, bemutatását delegálta.
Eredményeik már akkor igen meggyőzőek voltak. Mára minden kétséget kizáró módon alátámasztható, hogy az általuk választott út minőségibb, mindenki számára élhetőbb ápolási jövőbe vezet.
Csak néhány tényt emelnék ki a 12 éves paradigmaváltó munkájuk eredményeiből:
- Az otthon lakóinak önállósága és mobilitása látványosan és mérhető módon megnőtt: az ápolási szükséglet besorolásában átlagban mindegyik lakó legalább egy ápolási besorolási szintet lépett a kevesebb kiszolgáltatottság irányába. Gyakorlatilag nem maradt olyan lakó az otthonban, aki folyamatosan csak ágyában töltené napjait. A legsúlyosabb besorolásban korábban nyilvántartott 25 lakóból mára csupán 7-en maradtak ebben a besorolásban;
- 63%-kal csökkentek a lakók sérüléssel járó esései;
- Teljes mértékben ki tudtak küszöbölni minden, fizikai vagy gyógyszeres, szabadságkorlátozó intézkedést (ágyhoz, székhez rögzítést, nyugtatást), miközben a megyében működő 23 otthonban összesen 259 otthonlakónál alkalmaznak ilyeneket, bírói végzés alapján;
- A nyelési problémákat, azok számos és súlyos következményeivel együtt gyakorlatilag teljesen kiküszöbölték: látványos fejlemény, hogy ameddig a bajorországi hasonló méretű otthonokban 20-25 lakó kizárólag pépes táplálékot képes fogyasztani, itt csupán 5 lakónak kell pépesíteni táplálékát;
- A személyzet egészségi állapota is átlagon felüli: míg az ápolásban dolgozó munkatársak 40%-a ötven év fölötti (a bajoroszági átlag 30%), az egészségi problémákhoz köthető munkakieséseik csupán 3,1%-ra rúgnak (a bajoroszági átlag 6% fölött van).
De mi lehet a titkuk? Gondoltuk, utánanézünk a helyszínen. Június elején felkerekedtünk egy kilencfős csapattal, intézményeink ápolási minőségéért felelős munkatársaival, és meglátogattuk őket.
A tapasztalatcsere szakmai előkészítését, kíséretét és szakmai összefogását szervezetünk régi barátja és támogatója, Stefan Knobel ápolási szakértő, Kinaesthetics-képző, a svájci Életminőség Alapítvány elnöke vállalta, aki ebből az alkalomból szintén a helyszínre utazott.
Az ott töltött két intenzív nap folyamán meggyőző és meghatározó betekintést kaphattunk az otthon életébe, annak legkülönbözőbb vetületeibe.
Az otthon lakói kisebb, 15-20 személyes lakóközösségekben élnek. Szobáik barátságosan bebútorozott, tágas, otthonos közösségi tér köré szerveződnek, melynek földig érő nagy ablakai üdítő zöld belső udvarra nyílnak. Ebben a térben zajlik a tulajdonképpeni élet – étkezés, társalgás, játék, ünneplés, újságolvasás, de ha valakinek kedve tartja, akár szunyókálás az elhelyezett kanapékon és a helyenként látható széles sportmatracokon – akárcsak egy nagyobb család nappalijában vasárnap délután. A bútorzat elhelyezésével kialakították a demenciától szenvedő lakók számára elengedhetetlen járóköröket: mert van, amikor menni kell. És mivel menni lehet, mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott, ahol pedig határt, korlátot kell állítani, az barátságosan van kialakítva, csupán csak jelezve, hogy nem arra vezet az út. Itt-ott egy régi bútor, berendezési tárgy hordozza a régi idők, a lakók fiatalsága korszakának levegőjét. Kis teakonyha is található a terem közepén, ahol néha még közös sütés-főzésre is sor kerül.
A terem egyik végében húzódik meg a teljesen nyitott „nővérpult” és egy kis iroda. Innen a lakókat mindig diszkréten, mégsem rejtekből figyelik meg. És viszont. Semmi sem emlékeztet arra a kényszeresen és széles körben hódító képre, ami az idősotthont kórházi, vagy jobb esetben szállodai jelleggel festi le.
Reggelenként elkísérjük az otthon munkatársait a nap indításával járó ápolási-gondozási teendőik során. Első szembetűnő élményünk, hogy senki sem futkos vagy kapkod. Ugyanis nem kell meglenni „órára” semmivel, nem kell „lezavarni” reggel hétig a mosdatást, fél tízig a „reggeliztetést” stb… Az életet és a feladatokat az egyénhez, minden egyes gondozotthoz igazítják, mert semmi sem életszerűtlenebb, mint hogy húsz – vagy akár mind a 88 – idős személy közül mindegyik ugyanabban a napszakban akarna ébredni, fürdeni, étkezni, szunyókálni vagy tévét nézni. És miért is kellene? Mindenki akkor fürdik, mikor magától felébred, akkor ül le reggelizni, mikor szeretne, és addig ül ott, ameddig jól esik. Ugyanis itt ő az otthonában van, itt lakik, mindenki más csupán átmeneti vendég.
De ez nyilvánvalóan nemcsak a lakóknak jó, mert a különböző emberek különböző ritmusa szellősebbé, kiegyensúlyozottabbá teszi a munkatársak napját is. Az ápolási „gyorsfutamok” helyett, nyugodtan, „fától-fáig” végzik a feladatokat.
Az élettel járó lényeges feladatok a világ minden sarkában egyformák. Például egy kerekesszékbe átültetett nénit begördítenek a mosdóba a kagyló elé. Derékig levetkőzik. Az ápoló megtölti a kagylót vízzel, folyékony szappant tesz bele, majd segít felhúzni a frottír mosdókesztyűt, és magára hagyja. És a néni mosdik. És jó a kedve. Kicsit cseverészik is velünk. Mondja, nagy izgalomban van, készül a másik emeleten lakó barátnőjének a születésnapi bulijára. Kérdeztük, hogy mikor is? Azt mondja, egy hónap múlva.
A következő szobába az ápoló csak bekiált: minden rendben a zuhanyban? Megvárja a kedélyes választ: minden a legnagyobb rendben, és megy is tovább, még csak le sem ellenőrzi.
A következő szobában egy előrehaladott demenciában szenvedő néni lakik, akinek fokozott mozgáskényszere van. Mikor mennénk be a szobájába, a néni éppen érkezik kifelé négykézláb, és megy a mosdóba. Ezen pedig senki sem csodálkozik, hadd menjen. Én viszont nagyon csodálkozom, mert a szobájába lépve sehol nem látok ágyat. Két nagy méretű, magasabb matrac van a földön, mellette fotel. Ennyi. Azt mondják, az ágyból leesne, mert mindig mehetnéke van. Sokkal jobb így, mint megkötözni, vagy rács mögé tenni. És a néni mozoghat, és biztonságban van és nyugodt, derűs benyomást kelt, és arcpírja is jelzi: jó mozogni. És még mosdani is hagyják egyedül, még ha az ápoló bevallása szerint néha kissé elnagyolja. Ilyenkor a végén még rásegítenek valamennyit.
Mindenkit csak abban és annyira támogatnak, amit egyedül nem tudna elvégezni. Azt tartják sikeres támogatásnak, amitől a lakó napról napra önállóbbá válik. Kivárják, míg valaki megküzd pulóverével vagy zoknijával. Ezzel megőrzi mobilitását, mondják. Ha valaki egy óra hosszat eszi a gyümölcsjoghurtját, hát addig egye. Ideje van. És jobban esik a falat, ha ő kanalazza be, mint ha etetnék. És még hosszan sorolhatnám.
Tény, hogy a két délelőtt folyamán sehol nem találkoztunk kiabálással, feszült nyugtalansággal, a demens osztályokon oly gyakori indulatkitörésekkel.
Olvassuk a kifüggesztett napi programkínálatot, van benne kulturális program, játék és kézművesség. De mindenekelőtt minőségi mozgás. A házi szabály, hogy minden lakót naponta legalább egyszer megtámogatnak, feküdjön le a földre, majd álljon fel. Ennek az egyszerű rutinnak köszönhető, hogy az esésektől sem félnek. Ha leesik, hát felkel és megy tovább. Csak nagyon ritkán fordul elő enyhébb sérülés. Azt mondják, érdemes ennek a kockázatát bevállalni, mintsem félelemből mindenkit rács mögé kényszeríteni, vagy megkötözni, még akkor sem, ha elegáns biztonsági övekkel kötözik le. Éjszakára sincs rács, csak az ágy egyik oldalán. Az is inkább azért, hogy segítse a tájékozódást. A másik oldal szabad, az ágyat a legmélyebb pozícióra állítják. Ha akar, felülhet, kiülhet, vagy kimehet egymaga, vagy akár támogatással. Itt is ritka az esés, mint a fehér holló.
Megtudjuk azt is, hogy gyakori az időszakos lakó. Sokan csak addig maradnak, míg szakszerű támogatással vissza nem nyerik önállóságukat annyira, hogy otthonukban, kis segítséggel ismét boldoguljanak. Mert ugye mindenhol jó (?), de a legjobb otthon.
Az lakóközösségekből a mozgásfejlesztő terembe megyünk, szakmai beszélgetésekre, tanácskozásra. Fókuszcsoport-interjúk segítenek különböző merítésben megismerni annak a hátterét, amit délelőtt láttunk, tapasztaltunk.
Kifaggatnak bennünket is, mi mozgat, mit szeretnénk, miért vállaltuk a hosszú utat. Mondjuk: hírét vettük egy olyan minőségnek, amit évek óta keresünk, dolgozunk rajta, szeretnénk megvalósítani. Látni, tapasztalni akartuk, hogyan épül fel, hogyan áll össze a hétköznapokban. Keressük a mintákat, szövetségeseket.
Majd az ápolók, gondozók fókuszcsoportja kerül a pódiumra. Nyolcan vannak, lelkesek, örömmel és büszkeséggel mesélnek munkájukról. Olyan is van közöttük, aki korábban személyes okokból átigazolt egy másik otthonba, de visszatért. Azt mondja, aki egyszer megtapasztalta azt, ami itt van, nem bírja elviselni a hagyományos „ápolásipar” személytelen, taposómalomszerű valóságát. De van olyan is, aki hároméves kiesés után tért vissza. Beteg volt. Mindkét forgóját műforgóra kellett cserélni, mondták neki: elbúcsúzhat az ápolástól. Ő nem hitte el. Lehet, hogy máshol ez akár igaz is lenne, de nem itt. Ugyanis itt alig kell emelniük. Nem kiszolgálják, hanem szolgálják a bentlakókat, nem mozgatják, hanem saját mozgásukra késztetik, abban fejlesztik, abban támogatják. Azt is megtudhatjuk, hogy a nagy munkaerőhiány dacára, szinte hihetetlen módon, itt várólista van jelentkező munkatársakkal.
Végül az otthon vezetőinek fókuszcsoportja kerül sorra. Kérdezzük: mi a titkuk?
Nincs titok, mondják. Tizenkét éve köteleződtek el az intézményi szemléletváltás mellett: lakók és munkatársak szempontjából egyaránt a fejlődést, fejlesztést, autonómiát tűzték zászlójukra. Azóta a legtöbb időt, energiát a munkatársak fejlődésébe, fejlesztésébe fektetik. Mert a minőség ott dől el, mikor az ápoló magára marad az ápolttal. Nem távirányítható: szabad, kompetens, autonóm, felelős és döntőképes magatartást követel.
Ennek felépítése, erősítése messze túlmutat a hagyományos, tantermi vagy műhelyszerű képzéseken, gyakorlati tréningeken. A mindennapok munkája folyamatos tanulási színtérré kell alakuljon. Egyik munkafolyamat sem válhat rutinná. A munkatársam egyben a tanulótársam, együtt tanuljuk minden új lakó helyzetét, életét, együtt kutatjuk egyéni fejlődési lehetőségeit, elemezzük, alakítjuk, dokumentáljuk munkánkat. Ez a szervezeti tanulás szervesen beágyazódó folyamata. A tanulási partnerségek, kisebb munkacsapatok ehhez kapnak meg minden lehetséges támogatást. Szakmai tanácsadással, kíséréssel támogatott esetmegbeszélések, elemzések mélyítik, alakítják a szükséges érzékenységet és kompetenciát ehhez a munkához. A vezetők fő feladatává a munkatársak fejlesztése, kísérése vált.
Az ápolási dokumentáció is erre a szemléletre hajaz. Mert ugye vicces is az az elterjedt kényszeres, rutinszerű követelmény, hogy mindennap dokumentáljuk a magától értetődőt: hogy ma is evett, mosdott, gyógyszert kapott, vagy sétált a lakó. Itt nem akarják, hogy az ápolók több időt töltsenek a „papírok ápolásával”, mint az emberekével. A magától értetődőt dokumentálja egy célzottan kialakított számítógépes program. Az ápolók csupán azt dokumentálják, ha eltérés van. De minden esetben dokumentálják apró fejlesztési céljaikat, és a tapasztalt fejlődési előmenetelt. Ennek értelme is van. Szakértelmet és szakmai teljesítményt követel, és a lakó életminőségének javulását célozza meg apró, lekövetett lépésekben.
Stefan Hupf, az otthon menedzser-igazgatója, tekintettel a rohamosan súlyosbodó munkaerő hiányra, eredetileg azt kereste, lehet-e olyan munkaközeget létrehozni, ahol a munkatársaknak öröm és élvezet dolgozni, ahol nem teszik tönkre rövid úton saját egészségüket, persze csupa jó és segítő szándékból.
Így jutottak el a Frey Akadémia és az Európai Kinaesthetics Egyesület által kifejlesztett Életminőség Modellhez, amit intézményük vezérelvévé tettek: A központi feladat a kompetencia-fejlesztése és a felelős szabadság, az intézmény minden szintjén. Mert függetlenül attól, hogy ápoló vagy ápolt, beosztott, vezető vagy hozzátartozó, mitől is van jól az ember? Attól, hogy megtapasztalhatja saját hatékonyságát, képes kapcsolódni és elhatárolódni, van beleszólása abba, ami vele történik, és napjait értelmesnek éli meg.
Ezt pedig nap mint nap tudatosan mélyíteni, finomítani kell és lehet. A cél, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben megőrizhesse saját életének irányítását.
Igaz azt is megtudhatjuk, hogy ennek a német viszonylatban is rendhagyó szemléletváltásnak is vannak árnyoldalai. Mert ha lakóik egyre aktívabbakká és önállóbbakká válnak, a szociális rendszer egyre kevesebbet fizet az ellátásukért, miközben a villanyszámlák, gázszámlák, bérköltségek nem csökkennek. Sajnos a rendszer nem az életminőséget célzó munkát jutalmazza, hanem a minél nagyobb függőséget. Nagyon sok hasonló szemléletváltó otthonra, ápolási szolgálatra, komoly társadalmi és politikai melléállásra lenne szükség, hogy alakítani lehessen ezen a torzuláson. Mert az öregedő Európa, a nagy munkaerőhiány az ápolás terén rohamosan fokozódó igen komoly kihívások elé állít bennünket, már a közeljövőben is.
Örömmel halljuk, hogy Stefan Hupf nemrég egy további otthon irányítását is feladatul kapta: megvan az új terep a paradigmaváltáshoz.
Mi csak drukkolni tudunk nekik, és lelkesen, meggyőződéseinkben megerősödve, visszatérünk a „hazai pályánkra”. Ígérik, hamarosan ők is meglátogatnak. Szemléletben, meggyőződésben igen közel állnak intézményeink. Kapaszkodjunk egymásba, szövetkezzünk a jobbra.
Mindent összevetve a következő tanulságokat vontuk le: amiből ők „főznek”, az mind meglelhető nálunk is. Húsz éve nagy erőbedobással fejlesztjük munkatársaink mozgáskompetenciáját, interakciós minőségét. Kiemelt gondot fordítunk a szakmai és emberi fejlődésre, kibontakozásra, igyekszünk ablakot nyitni a legkorszerűbb emberközpontú ápolási szemléletekre és tudásra. Érzékeny, felkészült, elkötelezett munkatársaink, csapataink vannak. Rendszerbe kell szednünk kincseinket. Neki kell veselkednünk és kitartó fegyelemmel, figyelemmel a Caritas mindennapjainak szerves részévé kell tennünk a tanuló-munkavégzés, munkafolyamatba ágyazott tanulás hétköznapokba ágyazott gyakorlatát. Fel kell építenünk azt az igényességet és minőséget, amit csak egymással és egymástól tanulhatunk. Felelős szabadságunk vállalásában, kibontakoztatásában, mindig csupán támogathatjuk egymást: lakók, munkatársak, hozzátartozók és közösségek egyaránt.
Láttuk, tapasztaltuk, hogy Furth im Wald-ban ez sikerült. Nekünk is menni fog!
Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója
Amit a tapasztaltakból beépítek a munkámba
„Hatalmas felismerés volt számomra, hogy mennyi korlátozó hiedelem van a fejünkben, ami szerint végezzük a munkánkat, és nem is gondolunk bele, hogy lehetne másként is. Mert ha valaki gyakran leesik az ágyról, lehet, hogy nem rácsokra van szükség, hanem egy földre tett matracra. Onnan nem esik nagyot, fel tud állni, és nincs mozgásában korlátozva. Vagy ha valaki csak négykézláb tud biztonságosan közlekedni, akkor kérdés, hogy valóban fel kell-e kapni a földről, és lábra állítani, vagy kilépve a keretekből, miért ne lehetne engedni, hogy éljen ennek a mobilitásnak a lehetőségével? Ha az embereket be akarjuk kényszeríteni abba a működésmódba, ami a hiedelmünk szerint az egyetlen lehetséges, akkor elvesszük tőlük a mozgás lehetőségét és az önállóságukat. Az a szándékom, hogy ránézzek a hiedelmeinkre, megkérdőjelezzem a szokott működési módokat, és távolságot véve a szokástól keressem a másként lehetőségeit.” Pfemeter Mária kinesztetikatréner, képzési felelős
„A kompetenciafejlődés ott történik, ahol a mindennapi élet zajlik. A tudásod 95 százalékát nem az iskolában tanultad, hanem az önfelelős tanulás során a gyakorlatban, mindennapi életben. A munkafolyamatod közben kapod a lehetőséget a tanulásra – ezt hoztam, és osztottam meg, többek között, a munkatársaimmal. Arra biztatom őket, hogy a munka számukra ne problémamegoldás, hanem tanulási folyamat legyen, mert így nyer értelmet, így válik értékké. Arra fogok törekedni, hogy a Furth im Wald-i otthon mintájára hasonló szemléletmódot alakítsunk ki a Szent Erzsébet Idősek Otthonában. A mozgásműhelyek kapcsán bevinni a demens személyekkel való mozgáslehetőségek tárházát, az önállóság fejlesztését. Képzések, heti rendszerességgel esetmegbeszélések szervezése, az időnyomás alatt végzett ápolási teendők helyett az időmenedzsmentre való figyelés és az idős személy önállóságának támogatása, fejlesztése. Azt tapasztaltuk, hogy amikor egy idősnél megfogalmaztak egy fejlesztési célt, akkor minden munkatárs abban támogatta meg az idős személyt. Ez a személetmód fókuszba helyezi az adott mozgásfejlődési lehetőséget, és ezzel együtt az idős számára is biztonságot nyújt. Követendő példának tartom.” Dr. Kiss Gabriella, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Idősek Otthonának szakmai igazgatója
„Az első benyomásom jut eszembe, ha visszagondolok az ottlétre: hogy nagy volt a csend. Aztán megértettem, hogy azért, mert van még, aki alszik. Az idős igénye szerint kelt fel, az ő belső idejére volt hagyva, hogy mennyi ideig mosakodik, ha meg tudott mosakodni. Utána mosdatták, ha kellett, de hagyták, hogy érvényesüljön. Nem siettették. Az önállóságát támogatták. Azt éreztem, hogy ez nem egy otthon, hanem az idős ember otthona, ahol az ő érdekét nézik. Mindenki nyugodt, mosolygós volt. Az ápolási céljaik nem voltak nagyok, hanem elérhetőek, és így volt minek örvendeni. Azon gondolkodom, miként lehet ezt meghonosítani az otthoni gondozásban, ahol kerget az idő. A lépéseket még ki kell találjuk, de azt tudom, hogy bármit teszünk, akár környezetét is alakíthatjuk, de az önállóságát meg kell hagyjuk, meg kell adjuk az idős embernek. A tapasztalatok abban is megerősítenek, hogy az én akaratomat ne erőltessem rá, és ne vegyem el azt tőle, ami számára örömforrás, még akkor sem, ha az szerintem káros. Nem vehetem el a mankóját, tiszteletben kell tartanom a szokásait, mert én léptem be az otthonában, és mert nem tudom meghosszabbítani az életét.” András Ildikó ápolási vezető
„A téma, ami megfogott, az az idő. A mozgás, az étkezés, a foglalkozás nincs időhöz kötve. Nincs elvárás, hogy mennyi idő alatt kell elvegezni a feladatokat. Nagyon fontos számomra, és ezt láttam a németországi kollegáknál is, hogy nyugodtan, jókedvvel végzi mindenki a dolgát. Ami még nagyon tetszett az a számítógépes program, amibe mindenki beír, amikor elvégez egy feladatot. Ezt az itthoni kollégák is szeretnék, mert az időssel kapcsolatos dolgokat egy kattintással meg tudják nézni, bele tudnak írni, és nyomon tudják követni. Ezt a programot szeretném a mi munkánkban is alkalmazni. Jó ötletnek tartom azt is, hogy a fejlesztő tevékenységek programja ki van függesztve az ajtóra, és ha érkezik egy hozzátartozó, láthatja, mi zajlik, akár be is kapcsolódhat. A munkatársaimmal pedig külön időt számunk arra, hogy egy-egy esetet átbeszéljünk, és keressük a fejlesztési lehetőségeket. Mindenki hozza az ötletét, megtapasztaljuk, kielemezzük, legközelebb pedig ennek lehetőségét az idősnek is felkínáljuk… és tesszük ezt élete bármelyik területén.” Kovács Kinga, a székelyudvarhelyi Szent Lukács Idősek Otthonának egészségügyi szakápolója
„Számomra az első és legfontosabb szándék az volt, hogy a kollégák azt a modellt, amit Németországban megvalósítottak megéljék, megtapasztalják. Már hazafelé azt tervezték, hogy mit hogyan változtatnak itthon, így tehát ez már a munkámban való beépítés részének is lehetne nevezni. Született egy ötletem is, amelynek megvalósítását már el is kezdtem: intézményeinkben szeretném a modell megvalósítását elindítani. Kiválasztani idősotthonainkban egy-egy részleget, az ott dolgozóknak lehetővé tenni egy tapasztalatcserét, majd a modell szerint átalakítani a részleg működését. Ha ez megvalósul, a többi részleg, otthon munkatársai már oda járhatnak tapasztalatcserére, nem kell Németországig utazniuk. Én ezt tervezem gyakorlatba ültetni itthon, azt szeretném, hogy aki oda belép, érzékelje a változást, lássa, hogy lehet másképp is.” Péter György ágazati igazgató
Gyulafehérvári Caritas összeállítása
