Hol tart a pannonhalmi bencés közösség az útkeresésben? Van-e válasz az országot érintő erkölcsi válságra? Hogyan tudják a szerzetesek közel hozni a Szentlélek üzenetét? Mit gondoljunk az Egyház némaságáról, a békéről? – Pünkösd előestéjén Hortobágyi T. Cirill főapáttal beszélgetett Kormos Gyula. A főapátság oldalán megjelent interjút szemlézzük.
Az evangéliumban így olvassuk: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit az bocsánatot nyer, akinek nem bocsátjátok meg az nem nyer bocsánatot!” Bocsánatról, kiengesztelődésről beszélünk. Miféle változás volt az, amit a Lélek végbevitt a tanítványokban, és mi ennek az üzenete ma?
Sok tanító működött akkoriban Jézuson kívül is. Benne azonban sokkal többet éreztek a tanítványok. Arra jöttek rá, hogy ő a Megváltójuk, akitől bocsánatot nyertek. Új erőt kaptak azzal, hogy tiszta lappal folytathatták életüket. Sokkal több ez, mint egy olyan belső tartás, ami egy tapasztalt ember meghallgatása, könyvének elolvasása által jön létre bennem. Ez a több a Szentlélek titokzatos ereje, ami egy hihetetlen belső elköteleződést hoz létre. Az értelemből a szívbe helyeződik a motiváció. A Szentírásnak nagyon szép kifejezései vannak erre: leszállt rájuk a Lélek, lakhelyet vett bennük. A tanítványok másik felismerése az volt, hogy Jézus a barátainak nevezve őket egész küldetésének folytatását bízta rájuk. Ami hatalmas bizalmat jelez, minőségi változást. Nem azt mondja nekik, hogy láttátok, tapasztaltátok a tanításomat, alkalmazzátok, hanem azt, hogy folytassátok, amiben az építkezés, kiteljesedés ígérete van, hiszen az Egyház csírái ekkor jelentek meg és terjedt el később a világban – és ez már a tanítványok műve a Szentlélek ereje által.
Egyszerű, gyarló hívőként vágynánk arra, hogy megkapjuk a Szentlélektől ezt a belső elköteleződést, erőt. Hogyan tudjátok ezt az üzenetet közel hozni minden hitében bukdácsoló emberhez? Mi ebben a szerzetesek szerepe?
Ferenc pápa éppen itt és ebben szeretne lendíteni az Egyházon. A két évezred alatt kialakult egy szervezeti, adminisztratív, sokszor merevnek tartott és érzett forma. Egy hagyomány a liturgiákban, a kommunikációs gyakorlatokban. A pápa kimozdítana minket ebből, és a személyesség, az érzékenység, a kreatív lelkipásztorkodás irányába vezetné az Egyház képviselőit. Új látásmód, új magatartási minták kellenek, aminek kialakításába aktívan bevonja a híveket is. A szinodális folyamat nem kis részben éppen erről szól. A Szentléleknek az apostolokban mély, belső elköteleződést létrehozó ereje a folyamatos megtéréstől, a hit elmélyítésétől függ. Hogyan gondolkodunk a hitünkről, amikor tucatnyi egyéb körülmény is van, amiről gondolkodni kell? Az egyik út, hogy a családom, közösségem, emberi kapcsolataim, a munkám, a rám bízottak, a szegények, a szabadidő és a többi mellett még ott van a hitem is, ennek formális gyakorlataival. A másik út, amikor az erkölcsi alapjaim, az életemet hordozó alapelvek a hitemen nyugszanak. Az erre épülő meggyőződés, tapasztalat, filozófia az, ami az egész életemet, működésemet, a családomat, munkámat, emberi kapcsolataimat meghatározza. Ekkor a hit nem egyvalami az életünk számos területe között, hanem vonatkoztatási pont. Az évszázadok során ebből a szemléletből nagyon sokat elveszítettünk, egyének, közösségek és az Egyház is. Itt van a tennivalónk, mert az Isten tapintatos, nem fog tolakodni, a Szentélek nem fogja ránk erőszakolni az akaratát, az utat nekünk kell keresni. Ha csak annyit szánunk rá, hogy alkalmanként megjelenjen az életünkben, az kevés lesz.
Felemlegetted Ferenc pápát, akiről azt mesélted tavalyi, a látogatásakor szerzett élményeid alapján, hogy ő nem odamegy valahová, kinyilatkoztat, megfordul, és elmegy, hanem minden találkozó úgy zajlott vele, hogy előtte emberek léptek elé, és beszámoltak a pápának az élethelyzeteikről; kérdéseket, dilemmákat fogalmaztak meg neki, és a pápa ezekre válaszolt. Ez az igazi párbeszéd azt üzeni, hogy az Egyház nem az igazság egyedüli birtokosaként lép fel és csak egyszerűen kinyilatkoztat, amit el kell fogadni, hanem együtt keressük a válaszokat, a megoldást. Hol tartunk most, hol tart a bencés közösség, hol tartasz te ezen az úton?
A tanítás, a szolgálatok, a szentségek erejének közvetítése, az evangélium értékrendje szerinti útmutatások megfogalmazása mind a hagyományos egyházi működés fontos részei. Ha ez a működés elszakad az emberek mai tapasztalataitól, elakadásaitól, dilemmáitól, akkor nem képes valódi válaszokat nyújtani. Összességében nem tudunk figyelni a Szentlélekre, mert ő figyelembe veszi az idők jeleit, és éppen ezeket kutatva kell nekünk hiteles válaszokat adni. Nagyon fontos ebben a pápa útmutatása, aki éppen erre találta ki a szinodális folyamatot, amely a széles tömegek meghallgatásával kezdődik és a válaszok imádságos kutatásával folytatódik. Tehát nem a válaszok születnek meg először, és nem az egyházi hagyomány válaszait kell elővennünk.
Bencés közösségünk ilyen irányú útkeresésében nagyon sokat segített a februárban lezajlott vizitáció, amely során kérdéseket tettek fel nekünk a minket meglátogató apátok. Sokféle szolgálata, feladata van a közösségnek, de hogyan tudunk valóban jelen lenni ezekben? Hogyan küzdünk meg a túlterheltségünkkel? Mi az, ami elvonja a figyelmünket a végső célokról? Hogyan tudjuk úgy átszervezni, átgondolni a szolgálatainkat, hogy azok ellátásába akár újabb világi, laikus munkatársakat vonjunk be? Az én életemben ilyen átgondolandó, fontos kérdés a közösségünktől ideiglenesen távol élő testvéreink ügye. Egyik testvérünk például nagyon mély és hosszú beszélgetések után több területen esetileg ismét bekapcsolódik az életünkbe. Egy plébános atyánk sabbat-évre vonul el, és missziós feladatokat vállalna Kárpátalján. Mint apátnak ezekkel az érzékeny kérdésekkel nem szabad csak a formális, jogi szinten foglalkoznom. Nekem most ezt üzeni a Lélek, ez elé a kihívás elé állít.
Az ország, a polgárok elé példaként állított emberek és pozíciók morális összeomlását láthattuk magunk előtt: köztársasági elnök, egykori igazságügyminiszter, református püspök. Erről miért nincs mondandója az egyháznak?
Az egyház némaságát vizsgálni kellene és szembenézni azzal, hogy mik az okok. Nyilván van egy a múltból, az 50-es évekből származó elnémítottságunk. A rendszerváltás után pedig nem mertünk megszólalni a múltunk bűneiről, a kommunista rendszer kiszolgálásában betöltött szerepünkről. Ma is folytatódik ez a hallgató egyház gyakorlata, amelynek pedig lenne lehetősége megszólalni, de nem él vele, mert annyira összefonódott a finanszírozás alapján az állammal. A saját tekintélyét, működési erejét az állam támogatja. Nehéz, de ki kell mondani, hogy az egyház saját magát korlátozza. Az egyház öncenzúrát gyakorol vélt vagy valós érdekek mentén, ez nyilvánvaló. A Deák Ferenc-i idea a szabad egyház a szabad államban elve volt, ami a polgári átalakulás lényeges alappillére. Akkor úgy érezték, hogy a nemzeti haladásnak, megbékélésnek ez lesz az alapja. Az elképzelés az volt, hogy az összefonódás megszűnésével az autonóm egyházak szabadon láthatják el a köz érdekében a feladataikat és ebben benne van a prófétai szó, a kritika megfogalmazásának lehetősége is. Ne feledjük, micsoda prófétai szó volt Gyulay Endre szeged-csanádi püspök írása a Magyar Nemzetben 1988-ban, amikor a Ne bántsd a magyart címmel olvasói levelében szólalt meg az abortusz ellen, vagy amikor Paskai László levelet intézett Strassbourgba ugyanebben az évben a falurombolás megakadályozására. De hadd utaljak itt még egy körlevélre, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia adott ki 1996-ban Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel. Az egyháznak ezekben a pillanatokban megvolt a lehetősége, hogy prófétai szavával társadalomformáló hang lehessen. Mintha ez a bátor hang ma elnémulna, miközben annyian vágynak rá a társadalomban.
A teljes interjú IDE klikkelve elolvasható a Pannonhalmi Főapátság honlapján.
Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság / Magyar Kurír
