† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.
Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!
Jn 15,9–17
Munka. Robotolás. Pénz. Kevesebb boldogság. Még több munka. Még több robotolás. Még több pénz. Még kevesebb boldogság. Eközben pedig egyre több túlhajszolt, kimerült, kiégett, fásult, megkeseredett, reményvesztett, boldogtalan ember, akinek a tegnap gondja és a holnap igézete leköti szíve-lelke minden rezdülését. Talán röviden így tudnánk összefoglaló kórképet adni a ma emberéről és erről a népbetegségként ható kényszerességről, amelytől sokan szenvednek. Mert menthetetlenül hajszoljuk a boldogságot vagy annak tévképzetét, ami arra sarkall, hogy megmutassuk, mi is érünk legalább annyit, mint a másik ember. Ezért – be nem vallottan – irigykedünk, vetélkedünk, féltékenykedünk, kegyetlen adok-kapok játékot űzünk és aztán önsajnáltba burkolózunk, ha netalán hoppon maradunk. Mégis ha megvizsgáljunk indíttatásainkat, motivációinkat – a felszínen túl –, láthatjuk, hogy minden tettünknek – egészen mélyen – egyetlen mozgatórugója van, mégpedig hogy lehet-e engem szeretni és én tudok-e szeretni. E két kérdés válaszán áll vagy bukik minden, mert ha nemleges választ kapunk, akkor olyan szinten sérül önazonosságunk, amely pusztítóan hat Isten- és társas kapcsolatainkra.
A mai evangéliumban Jézus példaként említi az Atyával való kapcsolatát – mint a szeretet sémáját –, amely meghatározza Jézus minden tettét, hiszen abból merít. A mély, bensőséges kapcsolat, amelynek alapja a szentháromságos szeretetközösség, és amelyet átjár a bizalom, az önajándékozás és az ingyenesség. Jézus megmutatja mindannyiunknak, hogyan kell „jól” szeretni, mert csakis ez a szeretet vezet az (örök) életre, és ennek a szeretetnek ismertető jele, gyümölcse az öröm és hála, amely betölti, átjárja szívünket és életünket. Isten minket is újra és újra megszólít, hogy igent mondva rá életünkben megteremjük a szeretet gyümölcseit, mert erre születtünk. Életünk egyetlen, igaz célja és távlata az Isten megismerése és megismertetése a világgal. Ehhez azonban fel kell adnunk hamis énünket, a látszatembert, mert igazi önazonosságunk – hogy Isten szeretett fiai és leányai vagyunk – csakis a Szentháromság szeretetközösségében válik nyilvánvalóvá, mert ott találjuk meg létünk forrásvidékét. Ahol megjelenik az ingyenesség, a bőkezűség, az elfogadás, a megbocsátás és az önajándékozás, ott a mennyország egy kis szelete lesz kézzelfoghatóvá. Isten erre hív minket is, hogy elhiggyük és megmutassuk, mi az ő szeretett gyermekei vagyunk, akik szabadon (és nem kényszerből), örömmel (és nem keserűséggel), szeretettel (és nem gyűlölködve) éljük hivatásunkat.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/18-as számában.
