Kora reggel óta várakozom az onkológián (kísérőként), emberek tömkelegét nézem és el-elgondolom, mi lehet most bennük. Mennyi élettörténet, sors, fiatal és idős. Akinek van ereje, beszélget a mellette levővel, más magába roskadva ül a széken és várja, hogy sorra kerüljön. Sokan estig várakoznak, és minden héten jönnek… Kórházon kívül, az utcákon és tereken mellettünk elhaladó emberről azt hisszük, hogy minden rendben van vele. Kívülről nem látjuk a küszködéseit, azt sem tudjuk róla, hogy daganatos beteg. Könnyen el tudjuk ítélni azért, mert másképp viselkedik, mogorva, nem mosolyog vissza, türelmetlen stb. Itt, tudva, hogy mindenki küzd valamivel, sokkal fájdalmasabb és szomorúbb az élet. De sokkal érthetőbb is…
Tudjátok, miközben egy édesanya magyarázta az ötéves kisfiának, aki rákos, hogy miért kell jönni hétről-hétre, szívszorító és megrendítő volt. Ahogy az is, amint két apáca kísérte egymást a folyosón. És mennyi minden van még…
Honnan kapják az erőt ezek az emberek? Biztos vagyok benne, hogy fentről! Még azok is, akik úgy gondolják, hogy nem. Egyedül, kizárólag földi segítséggel ezt nem lehet végigvinni. Ezek az emberek itt mind hősök!
Üzenem neked, aki daganatos betegséggel küzdesz, hogy erős vagy, mert:
- kibírod a kibírhatatlant;
- küzdesz az életért, és nem adod fel;
- rosszul vagy a kezeléstől, de továbblépsz;
- akkor sem panaszkodsz, ha fájdalmaid vannak;
- értékelni tudod az élet minden percét;
- hálát adsz azért is, amiért mi, egészségesek nem tudunk;
- mosollyal az arcodon mondod el az ötéves gyermekednek, hogy miért kell ide jönni, vért venni, gyógyszert szedni.
Hadd írjam le újból: erős vagy! Te vagy a világ legerősebb embere!
Magunknak meg azt üzenem: értékeljük az életet, amíg lehet! És üzenek még valamit. Vagyis nem én, Epiktétosz. Vidd magaddal: „A betegség csak a testet bénítja meg, a szabad elhatározást nem, ha az maga nem akarja. A sántaság is csak a lábat akadályozza, de a szabad elhatározást nem. Ezt mondd mindennel kapcsolatban, ami eléd kerül: rájössz, hogy minden csak más valamit akadályozhat, téged nem.”
Ferencz Emese
