† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”
Jn 3,14–21
Nagyböjt harmadik vasárnapjához érkezve számunkra talán meghökkentő történetről számol be az evangélista, mégpedig, hogy Jézus ostort fon, és kiűzi a pénzváltókat és a kufárokat a jeruzsálemi templomból. Mielőtt még felületesen ítélnénk meg Jézus tettét, fontos látnunk, hogy az Úrnak nem magával a templomi kultusszal vagy a hozzá kapcsolódó tevékenységekkel volt problémája. Hiszen az ószövetségi Szentírásban a Kivonulás könyvében pontosan megtaláljuk a bibliai alapot, hogy miért is kellett templomadót fizetniük Izrael fiainak. A Kiv 30,11–14-ben a következőt olvashatjuk: „Az Úr így szólt Mózeshez: Amikor majd az összeírásnál számba veszed Izrael fiait, mindenki adjon az Úrnak váltságdíjat életéért, hogy az összeírásnál ne érje csapás őket. Mindenkinek, akire az összeírás vonatkozik, egy fél sékelt kell fizetnie, a szentély mértéke szerint, amely húsz gerát ér. Ez a fél sékel az Urat megillető fejadó.” Ez a fejadó emlékeztette Izrael fiait arra, hogy az Úr „shomer Israel” (Zsolt 121,4), azaz Izrael őrzője. Így tehát téves az az elképzelés, hogy Jézus tettét a kultusszal való szakítás jeleként kellene értelmezni, vagy hogy Jézus az anyagiakra rosszallóan tekintett, hiszen tudjuk, az őt kísérő asszonyok is segítették anyagiakkal az Urat (Lk 8,3). Jézus tette inkább prófétai tett, amely előremutat, a megváltás és a feltámadás misztériumát érintve. Mégis mi is tanulhatunk belőle, hiszen ahogy a nagyböjti szent idő kezdetén, úgy most is, időközben is szükség van újratervezésre. Beismerni és lemondani ragaszkodásainkról, az életünket megbénító függőségeinkről, a hamis kincseinkről, arról a féktelen birtoklási vágyról, amely fel- és megemészt mindent és mindenkit körülöttünk. Szépen fogalmazza meg ezt Thomas Merton A csend szava című művében: „a keresztény ember szükségszerűen száműzöttként él ezen a világon, hiszen nincsen benne maradandó városunk. Éppen a szívünkben jelen lévő Szentlélek tesz bennünket kielégületlenné a világi és anyagi értékek ellenére is. Nem bízhatjuk magunkat az életünket körülvevő dolgokra. Kincsünk máshol rejlik, és ahol a kincsünk, ott a szívünk is.” Mert Isten a tiszta szívet keresi és szereti, érdemes lenne nekünk is – ha nem is ostorral, hanem szerető irgalommal – körülnézni, és ha kell, nagytakarítást végezni szívünk templomában. Mert önmagában nem a pénzzel, a hatalommal van baj, hanem a hozzá való viszonyulással, amely rólunk árulkodik, személyünkről, jellemünkről. Éppen ezért kell elsajátítanunk a jézusi önkiüresítés művészetét, mert enélkül szívünk megkeményedik, és akkor csak nézünk, de már nem látunk, hallunk, de már nem értünk, és így a szeretet diszkrét hangját nem vesszük észre.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/9-es számában.
