Interjúalanyom sorait olvashatták több lapban is, újabban a hangját a rádió hullámai közvetítik. Nemcsak tanulta és tanította az újságírás csínját-bínját, hanem ő maga is gyakorolja azt. Beszélgetésünk első felében visszanyúlunk az időben gyermek- és ifjúkora felvillanó emlékeihez, kitérünk a 2019-es gyalogos zarándoklatuk utórezgéseire, a második felében pedig az újságírói létmód néhány sarkalatos kérdéséről lesz szó. Emberközelben Ferencz Zsolt.
Milyen meghatározó élményekkel a tarisznyádban indultál útnak?
Gyermekkoromban sokat ministráltam, és olyan jó csapat alakult ki ott a pap bácsi körül… Akkoriban Takács Dezső volt nálunk, aki most Sepsiszentgyörgyön szolgál. A ministrálások nyomán az embernek például lehetősége van belekóstolni a házszentelésekbe is: voltunk vidimuszok meg csengettyűsök, úgyhogy ez is és a többiek is motiváltak mindannyiunkat, hogy tevékenykedjünk ott az oltár körül. Hazulról különösebben nem küldtek soha ministrálni, bár vallásos családban nőttem fel, együtt is jártunk misére.
Eszembe jut egy történet, ami valamilyen módon akár kapcsolódhat is ide, főleg így, sok év távlatából visszatekintve, s egyfajta kiindulópontja is lehet az egésznek. Elsőáldozásra készülve, miután a vizsgán „szerencsésen” belesültem a feleletbe, sírva mentem haza, hogy akkor én most nem leszek elsőáldozó, lemondhatjuk az egészet, hiába készültünk otthon, pedig már a keresztszülőket is meghívtuk… Pár nap múlva aztán következett a pótvizsga, és igen, az már rendben volt, viszont utólag úgy gondolom, ez a pillanatnyi elesés is szükséges volt ahhoz, hogy közelebb kerüljek a templomhoz. A vizsga is, maga a ministrálás és a házszentelések is mind-mind Csíkszentkirályhoz kötődnek. Ötödiktől Csíkszeredába jártam iskolába, de egy ideig még utána is megmaradt a ministrálás, a templomhoz való közelség, a csapathoz tartozás öröme. 2005-ben kerültem egyetemre Kolozsvárra, ahol aztán párhuzamosan végeztem az újságírás és a politikatudományok szakokat. Nem tudom pontosan, hogy mikor és hogyan, de is fontossá vált számomra a templom, mégpedig a főtéri. Nekem Kolozsváron a Szent Mihály-templom a nagybetűs Templom. Annak idején, diákként nem volt különösebb kapcsolatom például a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészséggel, ami utólag nézve kicsit meglepő – mert ma már úgy látom, és ezt teljes bizonyossággal mondatom, hogy Kolozsváron nagyon jól szervezett, jól működő élet van a katolikus egyház körül. Időnként bánom is, hogy korábban nem használtam ki ezeket a lehetőségeket, vagy hogy nem jött hozzám közelebb ezeknek a híre.
Csíki származásúként hogyan tekintesz a csíksomlyói búcsúra?
Nagyon erősen beleírja magát ebbe a történetbe a 2019-es zarándoklatunk, amikor nyolc nap alatt közel 300 kilométert gyalogoltunk Kolozsvárról Csíksomlyóra. Persze a történet Csíkszentkirályról indul, ahonnan pünkösdszombat reggelén keresztaljákkal mentünk a búcsúba, úgyhogy egyfajta tapasztalatom már korábbról is volt a közösségi zarándoklatról. 18 éves korunkban még mi is vittük a zászlókat, és hát akkoriban (is?) egyfajta kötelező elem volt az eső. Egyesek szerint jótékony erővel is bír a búcsús eső, megtisztítja ugyebár a zarándokokat, de én inkább arra emlékszem, hogy felmenni még csak-csak fel tudtunk a nyeregbe, viszont lejönni a csúszós úton, főleg vigyázva azokra a nagy zászlókra is, hát az nem volt egyszerű… Most már jó ideje – a 2019-es zarándoklatunk kivételével – inkább tévéből követem a búcsús szentmisét, viszont ha csak ilyen formában is, de hozzátartozik az életemhez. Számomra a közelebbről és távolabbról oda érkező sokaság is azt üzeni, hogy „jó nekünk itt lenni”, és ez nagyon helyes: legyen egy ünnepünk minden évben, amikor Csíksomlyón, a Szűzanya lábainál jól érezzük magunkat, mindenféle hivalkodás nélkül. Egyszerűen csak legyünk büszkék rá! Aki eddig még nem volt, és valamikor alkalma adódik oda elmenni, akkor mindenképp tegye meg az utat, és nem kell föltétlenül 100 kilométereket gyalogolni. Nyilván, emelem a kalapomat a gyalogos zarándokok előtt is, akik idejüket és energiájukat ebbe fektetik, mert életre szóló élmény! De szerintem sokat hozzá tud adni az ember életéhez az is, hogyha egyszerűen a kegytemplomtól felgyalogol a Hármashalom-oltárig. Mert ott közben történik valami, és érdemes, hogy ki-ki saját maga felfedezze akár ezt a rövid utat is. Nem biztos, hogy akkor és ott jön egy felismerés, ahogy mondani szokás, egy isteni csoda, de úgy érzem, mégiscsak több lesz általa az ember, gazdagabb egy látvánnyal, egy érzéssel, egy hangulattal. Ilyenként a csíksomlyói búcsú is tárháza lehet azoknak a dolgoknak, amelyek által az ember több és jobb tud lenni.
Mondják, hogy a zarándoklatok igazán akkor kezdődnek, amikor az ember hazaér róluk. Most, hogyan van benned a 2019-es utatok, amelyre utaltál?
Büszke vagyok arra, hogy ez is része az életemnek. Nem vagyunk sportemberek, de volt egy ötlet, hogy menjünk és próbáljuk meg legyalogolni ezt a távot Csíksomlyóig – és sikerült! Ilyenkor az embert nagyban tudja motiválni, hogy van még valaki, akivel együtt tud gondolkodni, szőni-fonni a terveket, és ebben jó társra találtam rádiós kollégám, Varga-Mihály Márton személyében. Az egyik impulzus, ami hatott ránk, eleve az volt, hogy Ferenc pápa Erdélybe érkezik – hát akkor nekünk is ott a helyünk, ahol ő van, gondoltuk. Közben pedig egy jó ügyet is szerettünk volna felkarolni, és az Életfa Családsegítő Egyesület révén hallottunk a Mezőbándon élő Nagy Ágnesről, az akkor 14 éves Ágicáról, akit korábban csontrákkal diagnosztizáltak. Elhatároztuk, hogy segítünk neki, emellett pedig az is fontos volt, hogy a rádiót is közelebb vigyük az emberekhez. Mert az nagyon jó, hogy most már több mint hét éve a nap 24 órájában szól magyarul a Kolozsvári Rádió, de időnként érdemes kilépni a Donát úti stúdió falai közül, hogy lássuk is egymást a hallgatókkal, találkozzunk, beszélgessünk.
Nem utolsósorban önmagunkért is mentünk, ki-ki saját magáért, hogy lássuk, mit hoz ki belőlünk egy ilyen út, egyáltalán képesek leszünk-e végigmenni rajta. Az szinte egy pillanatig sem volt kérdés, hogy biztonságban leszünk-e, mert velünk volt Bogya Zoltán zarándokvezető is, aki már többször végigjárta a Mária-utat. Tudtuk azt, hogy az ő vezetésével nem fogunk eltévedni, és hittük, hogy nem lesz semmi baj. Így utólag visszanézve azt hiszem, hogy kellett egyfajta vakmerőség is ahhoz, hogy belevágjunk. Olyan sokat amúgy nem is tanakodtunk azon, hogy akkor elinduljunk-e, vagy jaj, mi lesz, hanem megvolt az ötlet, és aztán a különböző részletek közben kialakultak. Megszerveztük azt is, hogy körülbelül hol fogunk aludni esténként, vagy hogy merre lesz az útvonal, Bogya Zoltán ebben is sokat segített. Utólag meg azt érzem, hogy jó volt, nagyon jó volt együtt járni az úton. Nyilván, nem volt könnyű, ezzel szembesültünk is közben, de a jó találkozások előrelendítettek, illetve motivált az is, hogy közben gyűlt a pénz Ágica javára. Naponta akár többször is bejelentkeztünk a Kolozsvári Rádióba és a Marosvásárhelyi Rádióba, úgyhogy az emberek tudták, hogy éppen merre járunk, s kedvesen üdvözöltek, ha találkoztunk. Rengeteg bátorítást kaptunk útközben, írtak, hogy velünk vannak és tartsunk ki, mert sikerülni fog… És igen, benne van a „csomagban” az is, hogy a harmadik-negyedik napon akár már fizikai nyomai is vannak az útnak: amikor úgy mennék, de jaj, úgy fáj, és valami azt súgja a füledbe, hogy a határaidat meghaladtad… Aztán bebizonyosodik, hogy lehet még egy kicsit tologatni azokat is, vagy hogy érdemes minél távolabb hessegetni a feladás gondolatát.
Egy szó mint száz, életem egyik legjobb tapasztalata volt ez a hét és maga az út, és azt hiszem, hogy a megfelelő pillanatban történt, ma nem biztos, hogy így összejönne. Akkor valahogy minden olyan szépen összeállt, mintha így rendelték volna. Szívesen gondolok vissza azokra a napokra.
Amikor ott vagy a harmadik-negyedik napon reggel, amikor kéne indulni, és abszolút nem állnak össze a dolgok, olyankor mi van?
Ilyenkor az ember ránéz a többiekre, látja, hogy ők már indulnának, és csak rá várnak. Innen is jön egy csomó energia, meg azoktól, akik közben figyelnek ránk, hiszen követik az utunkat, és bíznak a sikeres megérkezésben. Például azt is megtanultam közben, hogy az ember, még ha úgy is érzi, hogy ez most aztán biztosan nem fog sikerülni, önmaga számára még akkor is lehet jobban „tálalni”, megmagyarázni az előtte álló kihívásokat, nehézségeket. Ha ugyanis folyamatosan azt mondogatjuk, hogy én képtelen vagyok erre meg arra, hogy ez nem fog sikerülni, akkor biztos, hogy igazunk lesz… Amikor elérkezik a kritikus pillanat, persze fel lehet adni, teljesen érthető, emberi dolog ez is, de nem biztos, hogy legközelebb még egyszer úgy hozza a helyzet, hogy ezt ugyanígy meg lehet próbálni. Szóval még ilyenkor is érdemes mérlegelni. Édesanyám nagyon sokat imádkozott abban az időben Szent Antalhoz, hogy tudjuk végigcsinálni. Ha erősen hiszel, akkor meg is lehet csinálni sok mindent.
Van egy fotó, ami nagyon ikonikus számomra, amin térdig állsz az iszapban…
Az a fotó a Marci lélekjelenlétét dicséri, és amit sikeresen megörökített, az egyike a kevésbé szívderítő pillanatoknak, lám, ilyenek a vívódások, elakadások egy út során. A többiek gond nélkül átmentek azon a részen, én pedig beleragadtam a sárba. Nem viselt meg különösebben, de azért érdemes elidőzni ennél a mozzanatnál is: mert meglehet, hogy ott is valamivel többet kaptam, vagy többel mentem tovább, mint ahogy odaértem; például annak a tanulságával, hogy a bukásokból is van felállás, és lehet menni tovább – elfogadva azok támogatását, akik segítő jobbot nyújtanak.
Több fórumon is téma, hogy van-e keresztény újságírás, vagy milyen lehet egyáltalán a katolikus média. Hogy látod ezt a témát?
Úgy érzem, sarkalatos pontja ennek a kérdéskörnek, hogy az egyházzal vagy a vallással kapcsolatos tartalmak helyét miként tudjuk megtalálni az úgynevezett világi sajtóban. A közszolgálati médiában dolgozó újságíróként magam is keresem a módját, a lehetőségét annak, hogy ez is ott legyen a kínálatban – hiszen egyházi vonalon számos olyan történés vagy akár állandó program van, amiről érdemes tudnia bárkinek, felekezeti hovatartozástól, vallási meggyőződéstől függetlenül. Ahogy vannak bizonyos szociális, kulturális, politikai vonatkozások, amelyek hangsúlyt kapnak, vagy időnként egy-egy „sportos” téma mentén fontos megbeszélni, kibeszélni dolgokat, ugyanúgy erre a szeletre is szükség van.
És szerencsére vannak olyan pillanatok, amikor az újságíró jobban elmélyül az egyházzal kapcsolatos témákban – vagy azért, mert megkapja azt penzumként, vagy személyes passzióból, talán mert őt egyénileg is megszólítja valami. Tavaly ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség, és már hetekkel a novemberi központi esemény előtt eldöntöttem: szeretném, ha valamilyen formában ezt a rádióban is megünnepelhetnénk. Szívesen járok a vasárnap esti ifjúsági szentmisékre a piarista templomba, ugyanakkor ismerem és kedvelem Molnár Lehel és Sárközi Sándor atyákat, már korábban is beszélgettem velük, de ennél többet nem igazán tudok a KEL-ről… Hát akkor itt az ideje megtudni többet, kezdve a zenecsoporttól, de ugyanígy a Mécsesről, az Illés a Kármelen-ről és a Pörölyről is! Ezáltal pedig a rádióhallgatók is értesülhetnek a különböző közösségek működéséről, tevékenységeiről, amelyek történetesen annak mentén szerveződnek, hogy katolikusok. Szerintem a közszolgálatisághoz ez a fajta odafigyelés is hozzátartozik. Meggyőződésem, hogy az elkészült interjúk, összeállítások nem függetleníthetők az újságíró személyétől, érdeklődési körétől; esetemben például, ha nem vezetett volna az utam egykor a vasárnap esti egyetemista szentmisére, és nem szerettem volna meg azt a hangulatot, légkört, a korábbi egyetemi lelkész, Takó István jelenlétét, akkor lehet, hogy ma nem föltétlenül érdekelne úgy ez a része, vagy nem figyelnék rájuk. Viszont azáltal, hogy ilyenként születnek már-már láthatatlan szálakon fűződő összeállítások, úgy érzem, a hallgatók is gazdagodhatnak: hiszen az én szemüvegemen keresztül betekintésük nyílik olyan világokba, amelyekhez addig nem volt kapcsolódásuk. Ami pedig az újságírókat illeti, nos, igen, mi is tudjuk alakítani, hogy mi legyen része a közbeszédnek.
Másrészt természetesen az is nagyon fontos, hogy az egyházaknak legyen saját lapjuk – amilyen esetünkben a Vasárnap, a Keresztény Szó és a RomKat, ami koncentráltan katolikus újságírás –, de emellett maga a „műfaj” máshol is jelen lehet, sőt. Ilyenként mindenhol lehet úgynevezett katolikus újságírást (vagy reformátust, unitáriust stb.) művelni, ahol az ember katolikusként közelít meg egyházzal, vallással, hittel, kultúrával kapcsolatos kérdéseket. Ezeket nem is nagyon lehet egymástól elválasztani, legalábbis szerintem: az ember személyiségében sok minden összetalálkozik, például hogy valaki miben hisz, az szerintem óhatatlanul meghatározza a habitusát, az emberekkel való kapcsolatát, a kíváncsiságát. Érdemes belegondolni abba is, hogy az embernek már gyermekkorától olyan tapasztalatokban lehet része, amelyek evidenciaként jelennek meg a továbbiakban – például hogy mit jelent tartalmilag és cselekvésileg a hamvazószerda vagy a nagypéntek, ki volt Keresztelő János, vagy hogy miről szól Jónás és a cethal története. A kultúránkban számos esemény a vallási dimenziókhoz kötődik, ezáltal történetesen máshogy csapódhat le egy-egy színházi, irodalmi vagy képzőművészeti utalás is, ha bizonyos bibliai történeteket előzetesen már megismertünk. Két évvel ezelőtt, amikor alkalmam volt megfordulni a Szentföldön, szerencsésnek éreztem magam amiatt is, hogy volt egy alapom gyermek- és ifjabb koromból, akár a ministrálások által is, ami a részemmé vált anélkül, hogy erre különösebben ,,rágyúrtam volna”. Szóval szerintem nagyon fontos az a tudás, amit résztvevőként szerzel meg, szinte észrevétlenül, magadba szívva a környezeted impulzusait.
Időről időre veled indul a nap a rádiónál.
Ez egy nagyon fontos része az életemnek, illetve hát első körben a rádió, ezen belül pedig a reggeli műsor – csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanígy művészeti műsorunk, a Kontűr vagy éppen a portréműsor, az Arcél, meg hát a szilveszteri is, meg amikor valami különleges alkalom adódik… De most maradjunk a Hangolónál. Gyakorlatilag véletlenül csöppentem bele, de nagyon élvezem, és sok energiát ad. Amúgy meg az, hogy reggeli műsort vezetek, meghatározza az egész napomat: bármi történjék napközben, olyan szemmel is tekintek rá, hogy érdemes lenne-e másnap tovább görgetni – magyarán: megér-e egy misét vagy sem –, vagy hogy ehhez kikkel kéne felvenni a kapcsolatot. Mivel műsorvezetőként szabad kezünk van a téma és az alanyok kiválasztásában – csupán a műsor kerete, ami határt szab, van, hogy három órába sem fér bele minden, amit előzetesen elterveztünk –, számomra ez hihetetlen kibontakozási lehetőséget nyújt. Persze sokat kellett tapasztalni, tanulni, gyakorolni, dolgozni, s közben valahogy minél több oldalát minél intenzívebben megélni az élő adásban való jelenlétnek. Nem lehet a legeslegtökéletesebben, ezt be kell látni, de azért tegyük meg a tőlünk telhetőt, a hallgató hálás lesz!
Éles váltásnak tűnik az írott sajtóból a rádióhoz való átnyergelés.
Nem volt annyira magától értetődő a váltás, és a lehetőség is viszonylag hirtelen jött, szinte egyik napról a másikra. Meg annyira nem is voltam biztos a dolgomban… Mert az szép és jó, hogy az ember otthon érzi magát Kolozsváron, feltalálja magát különböző közösségekben, hozzá tud szólni bizonyos témákhoz, ismer embereket, akiket meg lehet szólítani különböző kérdésekben, csakhogy maga a forma, a technika más, kicsit olyan, mintha az ember a nulláról kezdené. Szerintem amúgy az írott sajtó az alapja mindennek, kezdve a helyesírástól, hogy a mondatok hogy állnak össze, miként adjunk címet, satöbbi. Viszont a rádiónál egy csomó mindent meg kellett tanulnom, vagy éppen újra kellett tanulnom, például hogy miként érdemes úgy kérdezni, hogy közben némiképp segítsük az alanyt, de tétje, súlya is legyen… Nagy fokú rugalmasságot is igényel a munkánk. Személy szerint nagyon szeretem azokat az alkalmakat, amikor a Kolozsvári Magyar Napok idején kiköltözünk a stúdióval a Farkas utcába, vagy egy-egy esemény apropóján elmegyünk Szamosújvárra, a Szilágyságba, Nagybányára, onnan közvetíteni, ,,az események sűrűjéből”, az nagyon stimuláló. Talán amiatt is, hogy sok minden ott a helyszínen dől el… Persze valamilyen szinten rá lehet készülni, de hogy végül kivel és éppen miről sikerül beszélgetni élő adásban, azt az ottani körülmények is nagyban alakítják. Remek gyakorlat, ha az ember időről időre ilyen helyzetekbe kerül, amikor a lélekjelenléte válik igazán fontossá, hogy ott helyben, a kollégákkal közösen a lehető legjobbat hozza ki a helyzetből, a témából, magából.
Ugyanakkor megvan a varázsa a művészeti műsor készítésének is, amikor egy-egy előadás vagy film után az alkotóval le tudunk ülni beszélgetni, viszonylag nyugodt körülmények között. Ennek az eredménye egy hosszadalmasabb folyamat végén lesz majd érzékelhető, hiszen az interjút még meg kell vágni, szerkeszteni, mindenki számára érthetővé, emészthetővé ,,varázsolni”, ami munkásabb, több időbe telik, de megéri! Az elkészült összeállítás ugyanis, ha jól sikerül, egyrészt egy kerek világot tár a hallgatók elé, másrészt pedig az interjúalany lényéből, az alkotáshoz és a világhoz való viszonyulásából is sok mindent tükrözni tud. Számomra öröm, amikor azt tapasztalom, hogy büszkék ezekre a találkozásokra, és szívesen megosztják a beszélgetéseinket a saját felületükön. Ez manapság amúgy is fontos: mert nem elég, hogy a rádió Facebook-oldalán megjelenik egy interjú vagy egy összeállítás, ha azt szeretnénk, hogy több emberhez eljusson, akkor azt érdemes kinek-kinek a lehetőségei szerint is népszerűsíteni.
Ami még inspirál a rádiózásban, hogy időről időre újabb kihívások adódnak, amelyekre reagálva ismét bebizonyosodik: igenis tudunk még újat, mást adni, mondani, nyújtani a hallgatóknak. Szorosan ide kapcsolódik a szilveszteri műsor is, ami valósággal a szívem csücske, hatodjára is nagyon élveztem. Évközben, ha eszembe jut, van, hogy elhessegetem a gondolatát egy következő rádiós szilveszternek, mondván, nem biztos, hogy elvállalom, vajon tudok-e még számomra is újszerűt, izgalmakat kigondolni és megvalósítani, meglepni a hallgatót valami különlegessel, de aztán valahogy úgy alakul, hogy szépen összeáll, kerek egész lesz, jó impulzusokkal tele.
Mivel pihen az újságíró, akinek a munkaeszköze a feje és az agya, és állandóan ott kell legyen a figyelme azon, ami történik?
Szeretem a munkámat, hálás vagyok azért, hogy azt csinálhatom, ami igazán lázba hoz. Ezért nehéz most erre a kérdésre válaszolnom, hiszen óhatatlanul is elmosódnak a határok a munkám és a magánéletem között.
Az ideális talán mégis az lenne – ugye, ha már hasznos tippekről van szó, amiket akár mások is megpróbálhatnak alkalmazni -, hogy időnként szakadjunk ki abból a környezetből, amiben élünk: milyen vagány lenne, ha napokig csak néznénk a hullámokat, a tengert, és még csak az sem érdekelne, hogy melyek a hely jellegzetességei!
Mert egyébként minden tevékenység, amiben része van az újságírónak, a konkrét értelemben vett munkán kívül is, úgyis hat rá, mozgatja az agyát, áramlanak az információk, meglátja az összefüggéseket… De mivel nem igazán lehet kikapcsolni ezt a részt, hát hogy is mondjam, nehéz kérdés. Amikor Izraelben jártam, hiába hogy aktív kikapcsolódásról volt szó, oda is újságíróként mentem, figyeltem, jegyzeteltem – tulajdonképpen terepen dolgoztam, kellemes és izgalmas környezetben. Ha nem ezt csináltam volna, akkor nem én lettem volna.
A beszélgetés két részletben megjelent a Vasárnap hetilap 2024. január 28-ai, illetve a február 4-ei lapszámokban.
