Advent a várakozás, az éber figyelem ideje. Ezt jeleníti meg Dino Buzzati olasz prózaíró egy igen szép történetben. Az elbeszélés címe Anagoor falai.
A történet szerint egy egzotikus országban kiránduló turistának felajánlja az idegenvezetője, hogy elkíséri őt Anagoor városához. A turista meglepődik, mert nem ismer ilyen nevű várost, a térképen sincs rajta, az útkönyvek sem említik. Elmondja kételyeit az idegenvezetőnek, de az csak legyint, és megígéri, hogy hajnali három órakor találkoznak, majd autóval indulnak át a sivatagon, és pontosan délre odaérnek a városhoz. Arra az ellenvetésre, hogy miért nem szerepel a térképen a város, csupán annyit mond, hogy a kormány titkolja a város létezését, és maga Anagoor sem tart fenn senkivel semmilyen kapcsolatot. Magába zárkózott, vaskos falak közt meghúzódó városról van szó.
Másnap hajnali háromkor már ott volt az idegenvezető, sötétben indultak el a város felé. A nap felkeltével megtelt a sivatag délibábbal, mindenhol tavak és folyók díszelegtek, de az utasok tudták, hogy csak a hőmérséklet és a fény játszik érzékeikkel – igazából a homoktenger veszi körül őket. 11,37-kor megérkeztek a város falai alá: több száz kilométeren keresztül csupán a város régi, nehéz és vaskos falai látszottak, egyhangúságukat néhány őrtorony törte meg. Imitt-amott egy-egy kapu is látható volt a város falain. A turista megkérdezte, hány kapuja van a városnak – de erre az idegenvezető nem tudott pontos választ adni. Van jónéhány, de a fal olyan hosszú, hogy sosem számolta meg senki. A fal 20-30 méter magas volt, sárgás, de áthatolhatatlan. A városfal tövében pedig egy nagy tömeg zarándok várakozott: csont és bőr beduinok, koldusok, elfátyolozott arcú hölgyek, szerzetesek, állig felfegyverzett harcosok meg egy herceg az egész kis udvartartásával. Időnként valaki egy buzogánnyal megdöngette a kaput. A turista érdeklődött: mikor nyitják ki a kaput? Azt senki sem tudja pontosan, válaszolta az idegenvezető. Sosem lehet tudni, melyik kapu nyílik, hogy egyáltalán ki fog-e valaha nyílni. Lehet ma, lehet holnap, de az is lehet, hogy egy év múlva vagy csupán majd ötven év múlva. A turista ekkor kételkedni kezdett: lehet, a város ott bent teljesen kihalt, nem él már senki, azért nem válaszolnak a bebocsátást kérők jelzéseire. Az idegenvezető azonban úgy érvelt, hogy tiszta időben füstoszlopokat lehet felfedezni a városon belül, magasra száll onnan bentről a füst – és ez annak a jele, hogy ott bent emberek élnek, tüzet raknak, ételt főznek. De akkor miért nem jön ki soha senki onnan? Nem lehet, hogy csupán a forró sivatagi nap gyújtja lángra az otthagyott kacatot? Azért nem jön ki onnan soha senki, mert annyira jó és boldog az élet a város falain belül!
De hogy tényleg élnek emberek Anagoor falain túl, arra a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy egyszer kinyitottak egy kaput, és egy szerzetes bement rajta. Pontosan senki sem tudja, mikor történt. Lehet, hogy egy, de az is lehet, hogy száz éve annak. A szerzetes semmit sem tudott Anagoor városáról, vándorúton volt, és éjszakai szállást keresett. Egy kis, eldugott és elhanyagolt kapun kopogtatott, ez kinyílt, és ő bement. A többiek nem is szenteltek nagy figyelmet épp ennek a kapunak. A turista azzal zárja az elbeszélést: ami engem illet, én majd’ huszonnégy évet vártam a fal tövében táborozva. De a kapu nem nyílt ki. És most hazaindulok. A táborban a többi zarándok, az előkészületeimet látva a fejét csóválja: – Barátom, hová ez a nagy sietség! – mondják. – Egy cseppnyi türelem, a teringettét! Te túl sokat vársz az élettől.
A nagy ellentmondás ebben a történetben az, hogy térben és időben is pontosan behatárolt koordináták jellemzik a várost, azonban a kapuk viselkedését teljesen titok fedi. Azt sem tudjuk meg, mi van a város bensejében. Jelek vannak arra nézve, hogy élnek bent a városban, de ezek sem egyértelműek. A bejutás pedig, a kapu feltárulkozása egyáltalán nem kiszámítható: egy nagy misztérium.
Advent erre tanít: Anagoor falainak tövében ülünk mindannyian, és arra várunk, nyíljon ki a kapu. Anagoornak a falai egyszerre a remény és a kizártság érzését keltik: be akarunk jutni a nagy titokba, de annak megmutatkozása, feltárulkozása nem értelmünkre, hanem csupán éber várakozásunkra és hitünkre van bízva.
Anagoor falai a mi adventi vallásosságunk gyönyörű szimbóluma.
László István székelyszenttamási plébános
